Hétfőn délelőtt, ahogy ott álltam tanévkezdéskor a csíkszeredai Nagy Imre általános iskola – Hargita megye legnagyobb hasonló oktatási intézménye – udvarán, a káoszelmélet jutott eszembe. Korántsem azért, hogy itt történt volna bármi, ami az összevisszaságra emlékeztetne, hisz minden a legnagyobb rendben, az előírt forgatóköny szerint zajlott, búcsúztatták a régi igazgatót és köszöntötték az újat, elénekelték az iskola himnuszát, szépen szavaltak az előkészítő osztályosok és a nyolcadikosok, Franklin és Napóleon között helyezte el magvas mondanivalóját a szülőbizottság elnöke, megköszönték az önkormányzatnak a támogatást, a majd minden iskolába meghívott főtanfelügyelő úgy döntött, hogy inkább levélben üdvözli a tanulókat, pedagógusokat és a négyszögbe felsorakozott diákok, tanárok, valamint a háttérben álló szülők még azon sem ütköztek meg, hogy a rendőrség képviselőjének magyarul és románul elmondott köszöntője az első nyelven kissé akadozott.

Szóval a megszokott mederben zajlott az évkezdet, az én fejemből viszont nem ment ki egy mondat, amelyet előző nap az egyik Facebook-ismerősőmtől olvastam: nyakamba vettem a világot, túl vagyok már hetedhét országon –megérkeztem Berlinbe. Pergessük vissza az időt, s rögtön megértjük, hogyan működik a káoszelmélet, hogyan függ össze minden-mindennel és hogyan került egy másik csíkszeredai iskola, a nagy múltú Márton Áron gimnázium aligazgatónője ezen a tanévnyítón a német fővárosba.

Dióhéjban: a rendszerváltás után az egykori tanítványának, Márton Áron püspöknek a nevét felvevő líceumot visszaszolgáltatták a római katolikus egyháznak, ahol az évek során az addigi és azutáni elméleti középiskola mellett megkezdte működését egy római katolikus líceum is. Menetközben a Márton Áron, saját utánpótlását biztosítandó, általános iskolát is indított és továbbra is működött a bentlakás, vagy ahogyan mostanság nevezik, a kollégium, amelyhez egy évszázad során többezernyi végzős többezernyi élménye tapadt. Néhány esztendővel ezelőtt uniós pályázat eredményeként a patinás épületet gyönyörűen és korhűen felújították, az eddigi díszteremből újból kápolna lett és az addig nem mindig szakértelemmel, hanem inkább lelkesedéssel pótolt színes üvegablakokat is immár művészkezek varázsolták újjá.

Csakhogy történt valami: a tulajdonos, a római katolikus egyház és a bérlő, vagyis az előbbi számára a béreket fizető önkormányzat úgy döntöttek, hogy egyelőre saját bentlakásra nincs szükség, a Csíki-medencéből vagy máshonnan érkezetteket majd elszállásolják más líceumok bentlakásaiban – lesz, aki ingázik, lesz, aki albérletbe költözik, mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Időközben viszont a tanügyi törvények és minisztériumi rendeletek táján is forogni kezdett az idő kereke, és tavaly érvénybe léptették azt a régebb elfogadott rendeletet, amely egész sor kritériumhoz köti az aligazgatói állások létezését. A diáklétszámok, a két vagy több tannyelvű tagozatok működése és miegymás mellett az egy tannyelvű iskolákban lehetséges aligazgatói állás lehetséges indokaként szerepelt a bentlakások létezése is. De mivel a bentlakást felszámolták, megszűnt annak az aligazgatónak az állása, akit az iskola lelkének tartottak, hiszen a napi oktatómunka megszervezése mellett a tanórákon kívüli, roppant gazdag tevékenység is az ő vállán nyugodott.

Az iskola vezetősége írt ide meg amoda, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége is nyilatkozott, az országos helyzetképet látva a parlamentben ülő szövetségünk is közleményben hümmögött, olyan kivételt vagy pozítiv diszkrimációt azonban nem sikerült elérni, amely szerint a nemzetiségi tannyelvű középiskolákban jóval nagyobb a munkavolumen és szükség van az aligazgatókra.

Jómagam mind vártam annak a helyi közösségi vagy országos összefogásnak az erőteljesebb jeleit, amelyről oly sokat beszélünk (városi önkormányzat, megyei önkormányzat: megőrizzük az állást, és kiegészítjük a hiányzó költségvetési alapokat; parlamenti képviselet és politika: erőteljes harc néhány szó kivételéért vagy betételéért abban a bizonyos rendeletben; szakmai és civil kurázsi: erőteljesen fellépnek a pedagógus szakszervezetek, szülők, civil szervezetek; média: napirenden tartja és nem hagyja elhamvadni az ügyet stb.), de nem történt semmi.

Így az aligazgatónő az idei tanévnyitótól kezdve németországi vendégmunkás lesz, és egyértelmű, hogy jóval többet veszítenek a székelyek, mint amennyit nyernek a németek.

Eddig a történet és csupán azért írtam meg, hogy felhívjam a figyelmet: az ünnepélyes tanévnyitók, a szép szavak és a jól hangzó elvek mögött ezernyi emberi sors rejtőzik, amelyekről soha nem lenne szabad megfeledkeznünk.

Ám a káoszelmélet tovább működik: a magyarországi Puskás Akadémia a csíkszeredai focipálya mellett a Székelyföldi Labdarúgó Akadémiának olyan kollégiumot építtet, amelynek egyik oldala lelátó és ebben helyet kaphat újra a Márton Áron középiskola bentlakása is. A munkálatokat Ráduly Róbert Kálmán lemondott csíkszeredai polgármester irányítja, akinek a feje fölött függ a DNA Damoklész-kardja, de ha lesz bentlakás, akkor lehet újra aligazgatói állás is, a Branderburgi Kapu pedig hátha megválik egy csodálójától. A menekülés és a visszatérés ugyanis nem csupán háborúk függvénye... 

Illusztráció forrása: Wikimedia.org