Péterfy Gergely történelmi szégyenről beszél, és nem mondhatom, hogy nincs igaza.

Azt írta nemrég, hogy soha életében nem szégyenkezett annyira, mint akkor, amikor meglátta a László Petra elhíresült akcióját a röszkei határnál. Az operatőr rúgásai pillanatok alatt bejárták a világot, majdhogynem olyan ismertté tették őt, mint lett Rubik Ernő vagy Puskás Ferenc, és csak imádkozhatunk azért, hogy mindez ne váljon tartós szimbólummá.

Ám én igazából nem csak ezért szégyenkezem. László Petrát nem elszigetelt esetként látom, hanem egy hosszú folyamat még csak nem is utolsó láncszemeként. (Félek, lesznek még hasonló szemek ebben az egyre hosszabbra nyúló láncban.) Miért is gondoltuk, hogy büntetlenül múlnak el az acsarkodás évtizedei? Hiszen már nagyon rég megszoktuk, hogy mindent azonnal elhelyezünk a „mi” és az „ők” tengelyén, legyen az egy új színházigazgató vagy egy régi pénzintézet csődje. Háborús helyzetben élünk, folyton emlékeztetve magunkat arra, hogy véletlenül sem szabad megérteni a szemben álló ellenséget. Már nem tudni, a politikusok találták-e ki nekünk a folytonos háborúskodás retorikáját, vagy mi várjuk el tőlük önmagunk megnyugtatásaképp? Attól félek, hogy ma már egy higgadt, körültekintő és ezért nem annyira látványos kormányzás már eleve kudarcra lenne ítélve. Mert nem csak a híveihez beszélne, nem csak azokat mozgósítaná folyton.

Gondoljunk csak bele egy futó pillanatra, hogy mi lett volna, ha olyan kormányunk van, amelyik a közelgő menekülthullámra nem indulatokat felkorbácsoló plakátokkal, majd az indulatok fokozásán túl semmire se jó kerítéssel válaszol, vagyis nem a pillanatnyi politikai érdekét lesi, hanem épp ellenkezőleg. Próbálja felkészíteni állampolgárait, és nyugalmat áraszt azzal, hogy ő maga is felkészül. Szervezettséggel, megfelelő erőforrásokkal. Azzal lesz szolidáris, hogy nem kér a vak gyűlöletből. Az ellenplakátokra sem megy el hiába pénz, és nem állunk itt megint a „hülye libsik segítenek, a vadbarom jobbosok meg gyűlölködnek” meddő, tehetetlen és megint csak torz felismerésével. Ha olyan kormányunk lett volna, amelyik együttműködni akar a saját polgáraival, meg azzal a politikai családdal, ahová maga jelentkezett, akkor az EU felől érkező segítség is nyilvánvalóbb lett volna. És most nem állnánk a szégyenpadon, egyedül, magunkra hagyva. Saját sértettségünkben és dühünkben főve.

László Petra lábában ott emelkedik a facebookos gyűlöletposztok egész sora, a reflexxé vált értetlenség a velem szemben állóval, a rég elveszett empátia, a higgadt érvek lenézése, az azonnali ítélkezések mindennapossága. Hosszú és éber gyakorlás öltött testet hirtelen abban az öntudatlan mozdulatban. És persze tudhattuk volna, hogy egyszer majd lesz egy ilyen pillanat, amikor valamilyen sötét varázsütésre összeáll valakiben mindez, és elementáris erővel jeleníti meg bűneink sorát és összességét. Nem, semmiképp sem mentem fel László Petrát, csak képtelen vagyok őt egyedül látni abban a szánalmas és hitehagyott mozdulatban. Egyedül látni a gyűlölet viharában, romantikusan és vaksin. Túl sokan toltuk őt ebbe az irányba. Néha úgy, hogy magunk sem tudtuk, hogy mit cselekszünk.

Az a baj, hogy a hirtelen szimbólummá vált események szinte azonnal elfednek minden mást. Az ételt és italt osztó önkénteseket a Keletiben, a gondoskodókat, azokat, akik az autójukba vették fel a gyaloglástól kimerült embereket. Azokat, akik szintén magyarok. Mindenféle vallással és politikai nézettel. Akik idejében elszakították a láncot, és nem fűznek fel rá újabb szemeket. Akik kiálltak a sorból, és akiket megpróbálnak egy táborba terelni és megbélyegezni, mert a lánc ezt kéri, követeli.

Azt írja Péterfy: abban a pillanatban tudtam, hogy ennek a pogány csőcseléknek soha nem fogom megbocsátani, amiért ilyen soha nem tapasztalt, történelmi szégyent érzek.

Az én szégyenem azért fájóbb, mert egy kicsit magamat is látom abban a csőcselékben.