Az emberek nagyobb része már csak olyan, hogy szereti magát többnek mutani másoknál, még akkor is, ha ez nagyon átlátszóan történik. Magyarán, rázzuk a rongyot, hadd higgye a világ, de legalább is a szűkebb környezet, hogy jól megy sorunk. Holott...

Négy-öt éve azt kérdeztem Pirittyinétől: mi van aztán Tubicával, elfoglalta-e a tanítói állást a falujában, vagy külföldre megy dolgozni, mint sok társa? „Ugyan! Az én Tubicám nem lesz kapcája senkinek! Hogy átkozza Kucseráné, amiért négyest adott esztelen kisfiának? Ebből nem esznek! Nyugaton, ha csak a lábát lógatja, akkor is többet kap. Nem engedhetjük meg, hogy szégyenszemre a barátnői többet keressenek, mint ő, hisz a szüleik csak mostanában kapaszkodtak fel az uborkafára, az én uram felmenői meg kutyabőrös kisnemesek voltak!”

Tubica eltűnt, majd hallom, hogy pár száz eurót küldött szüleinek. Azt később tudtam meg, hogy mivel a gazdasági világválság közepén ment ki, már ott is csak tökszegény emebereknek jutó munkát kapott. Valahol Bilbaóban a teli szemetes kukákat húzza ki a tömbházak közül a főúthoz, ahol azok tartalmát gyűjtőkocsikba öntik. Nem valami elegáns művelet, pláne, hogy csak alig kétszer annyit (nyolcszáz eurót) kap érte – s annak a fele is elmegy az önfentartásra –, mintha itthon, anyja mellett és kosztján tanítana. De hát külföld az külföld, az ember nem lehet maradi...

Már-már elfelejtettem az egészet, amikor hallom a nyáron, hogy Tubica férjhez ment. „Munkatársához”, egy olyan avasi csávóhoz, akire itthon rá se nézett volna. Sőt, gyereke is született, Pablo, akit itthon fognak megkeresztelni. Az ünnepi szertartásra és az ebédre száztíz vendéget hívtak meg, a fél falut. Hogy nagyobb legyen a felhajtás, három napra kibérelték a kultúrházat, s a férfiak már péntek estére, a zoldségpucoló asszonyokkal együtt, megjelentek sörözni. Vasárnap reggel kisebb hűtőkocsi hozta a közeli városból az utánpótlást és a még hiányzó tésztafinomságokat. Estére a cigánbanda is megjelent, s mire éjféltájban letették a zeneszerszámot, legalább tizenöt-húsz férfit kellett kocsiba tuszkolni.

Ha valaki netán azt hiszi, hogy mindez kitaláció, s egyben témapótlás az uborkaszezon végén, nagyon téved. Csak a neveket változtattam meg. Végül is mindenkinek joga van arra költeni a saját pénzét, amire akarja és azt állítani magáról, amit akar. Az már Tubicáék tragédiája, hogy kivagyiságra költik, mint általában a kevésbé iskolázott emberek, akiknek a látszat, a szomszéd, a környezet, a falu jó véleménye – „hadd higgyék, hogy rengeteg pénzt keresek odakint!” – fontosabb minden egyébnél.

Észrevették? Néhány éve új szokás kezd kialakulni a külföldön dolgozó fiataljaink közt, főleg a kevésbé szakigényes és intellektuális fizikai munkát végzőknél. Augusztusban, a nyári nagyvakációban, amikor hazajönnek, nem a közösségi összejöveteleken, hanem a saját maguk szervezte bulin mutatják meg magukat, keresztelőn, névnapon, polgári esküvőn. Máskor és jobb helyeken ezek rendszerint családi ünnepek voltak, nem csináltak belőlük dáridót. Most sokszor egész hónapra, külön-külön három napra lefoglalják a „kultúrt”, hogy oda a meghívottakon kívül más ne mehessen. László meséli, hogy a nemzet egyik egyik nagy fiának évfordulóján a vendégsereget a harmadik faluba kellett vinni ebédeltetni.

Tartok tőle, hogy a kis Pábló pár év múlva egy szót nem tud majd magyarul, hiába vette fel a keresztséget Petőfi nyelvén, s csak a szülei ámíták a világot, hogy ő ott is húngaró!

Fotó: eden-restaurant.ro