Szorgalmas és türelmes munkával, a világháló és más források igénybevételével minden bizonnyal ki lehetne nyomozni, hogy Magyarországon és más országok magyarok (is) lakta településein hány iskola viseli Petőfi Sándor nevét. Azt már nem is említem, hogy ugyanilyen összefüggésekben hány magyar tanár emlegeti hónapról-hónapra a költőt, hány kisebb és nagyobb diák szavalja minden évben Március 15-én a Petőfi verseket, hányszor idézik különböző politikai szónoklatokban vagy irodalmi tanulmányokban különböző verssorait, gondolatait.

Ezért is joggal vártam és várom, hogy valaki csak felemeli a hangját azzal a hókusz-pókusszal kapcsolatban, ahogyan Budapesten a Szibériában megtalált úgymond Petőfi-csontokat eltemették. Mert ha valamelyik Petőfi iskola igazgatója lennék, ha valahol magyartanárként dolgoznék vagy Petőfi-verseket előadó művészként élném át újra meg újra a szívet dobogtató verssorokat, minden bizonnyal megfogalmaznék néhány mondatot arról, hogy a magyarság nemzeti költőjének emlékét miért nem szabad giccses jelenetekkel és dilettáns magyarázatokkal parodizálni, sőt akár az is megkockáztatnám: amikor Magyarországon oly nagy gondot fordítanak arra, hogy a nemzet kulturális kincsestárába bevonuljanak a hungarikumok vagy védettnek nyilvánítsanak bizonyos műalkotásokat, akkor néhány életrajzzal is ugyanúgy kellenne tenni.

A Petőfi-életrajz ugyanis lezárt. A Magyar Tudományos Akadémia, az irodalomtörténészek Petőfiról mindent tudnak, amit csak tudni és forrásokkal bizonyítani lehet. Nem csupán életéről, haláláról, hanem a szabadságharc után felbukkant Petőfi-legendákról is. A hebehurgya és manipulált, a feldobott nevek ellenére nem szigorúan szakmai és tudományos körülmények között végzett DNS-vizsgálatokról, amelyek voltaképpen azt igazolják, hogy a nagy nemzetközi adattárokban tárolt DNS mintákkal való összevetések nyomán naponta akár többezer Petőfit is el lehetne temetni.

De hát Petőfi csak egy volt, s szabadságszeretete, forradalmisága, szenvedélyes költészete, erdélyi halála nemzedékek óta felbecsülhetetlen örökségünk.

Amikor még számunkra a magyarországi Ludas Matyi szatirikus hetilap (az utóbbi két szót a fiatalok kedvéért teszem hozzá) jelentette a rendszerrel szembeni szókimondás csúcsát, láttam benne egy karikatúrát, amelyet azóta sem feledek: egy éppen kitüntetett művész álldogál szerényen, lesütött szemmel a földön, mellette pedig az egyre magasabbra rajzolt pódiumon az a gesztikuláló és mindinkább terebélyesedő férfiú, aki arról beszél, hogyan köszönhető neki és csakis neki, hogy az illető emberke elnyerte az elismerést. Igen, ott van ő, de itt vagyok én, akiből mindez szétsugárzik, ha pedig én nem vagyok, akkor nincs sehol semmi és nem csupán most, hanem az elkövetkező években is mindent elborít a feledés.

Napjainkban, a demokrácia egyik fontos jellemvonásaként, ugyancsak remek dolog a nézet- és véleményszabadság. Csakhogy ennek keretében olyan sok az áltörténelmi, az áltudományos, az álművészeti, az álnemzeti, az álcivilszervezeti handabanda, hogy bizony nem árt nyitott szemmel, nyitott füllel és leginkább nyitott elmével járni.

Kommunikációs szakemberek szerint nem baj az, ha a világhálón és a közösségi oldalon ott szerepel mindenféle ökörség a tyúkszemek méregtelenítésétől a világméretű összeesküvésekig, amelyeket nap mint naponta felfedez és közzétesz valaki, mert a kísérő vélemények majd helyreigazítják az ilyen kilengéseket és így a főcsapás iránya nem változik. Én ebben azért nem lennék olyan biztos: a tapasztalat azt mutatja, hogy a gondolkodás nélküli hiszékenység és kényelmesség gyakran legyőzi az erőfeszítéssel és időpazarlásnak tűnő tájékozódással együtt járó fejtörést. Akit be lehet csapni, azt be is csapják.

De remélem, a Petőfi iskolák igazgatóit és a magyar tanárokat nem. Remélem, nem fordulnak be a konyhára, nem gyújtanak rá a pipára, hanem elmondják, megírják: bizony bánt engemet a gondolat, hogy legnagyobb nemzeti költőnk utóéletével egyesek tréfálkoznak.