Krebsz János: Született ’97-ben

Rendőrautó cirkál a hegyen. Lassan gurul, szemlélődnek a bennülők, félrehúzódnak egy mellékútra, takarásba, mintha lesben állnának. Nincs jobb dolguk, gondolom, és visszatérek a kaszáláshoz.

Megállnak a kapu előtt, s mutatnak egy rossz minőségű körözési képet, hogy az alig nagykorú fickó itt bujkál a hegyen, nem találkoztam-e vele. Elsőre azt állapítom meg, hogy a körözött bűnözőkről készülő sokszorosított képek minősége az utóbbi ötven évben nem változott. Aztán mondják, hogy ismerik a keresett személyt, sokat tudnak róla. Itt bujkál a hegyen, van egy sátra, és mindig másutt üti fel, képtelenség elfogni. Keveset mozog, néha, időnként eltol egy biciklit, elvisz valami kisgépet, gyorsan túlad rajta, és tíz napig senki sem látja. Nem tör be sehova, inkább az emberi rendetlenséget, óvatlanságot használja ki, besurran a nyitva hagyott ajtón, elviszi, amit tud, és senki nem látja…

A hegyről annyit kell tudni, hogy a korai kapitalizmus farkastörvényei a játékszabályok éppen, műholdképeken lehetne szemléltetni, ahogy a nagybirtok fokozódó étvággyal felfalja a kicsiket. Tizedannyian sem vagyunk már, mint két évtizede, és leginkább nyugdíjas korúak, akik kis parcellákra építettek kis házakat, diófát ültettek és sövényt neveltek, és a termőre fordult lugasban ülnek le lihegni félóra munka után. De még így is sokan vagyunk meglophatók, mert a hobbinkhoz van motoros kasza, benzines fűnyíró, kisszivattyú, fűrész, ez-az. Ez még az a nemzedék, amely a szocializmust megelőző idők generációjától tanulta a munka becsületét, Engels úr (tizenkilencedik századi jóhírű német társadalomfilozófus) megerősítette bennük, hogy az emberré válás döntő tényezője a munka volt, és még mindig abban a hitben élnek, hogy a társadalmi előrehaladás záloga az egyén becsületesen elvégzett munkája.

Megígérem a rendőröknek, hogy telefonálok, ha látnám a fickót, mindenhová magammal viszem a mobilt. Közös érdekünk, hogy rend legyen a társadalmunkban, a hegyen is.

És elgondolkodom ezen a hegyi tolvajon. Miféle szabadság az, amelyik kivonul a társadalomból? Lemond a közös ügyekről és a híradókról? A nemzedéket tekintve pedig: meg lehet-e élni facebook, érintőképernyő és wifi nélkül? Mit csinálhat egy fiatal ember azon kívül, hogy hallgatja az erdő zajait, és nézi a csillagokat? Nem tud a hazánkat elborító menekültáradatról, a grexitről, az EU válságáról, az ISIS-ről, az egészségügy sanyarú helyzetéről, és még hosszan sorolhatnám.

Mégis imponál ez a hagyományos (meghaladott) szabadságmodell, amely korábban is megmozgatta a „normális”, civilizált társadalmi életet élők fantáziáját. A környezete bámulta Robin Hoodot és Rózsa Sándort. Lemondani a hivatalok és emberi kötöttségek minden nyűgéről, és cserébe megkapni a szabadság korlátlan ürességét. A senkihez se tartozás végtelen felelőtlenségét.

A fiatal rendőrök a hegyen járőrözve őrködnek az én kispolgári javaim biztonságán az én adóforintjaimból. Bár itt mindannyian (említettem már?) amolyan régimódi emberek vagyunk, mind rendelkezünk biztosítással, és a hegyi tolvajunk józan önmérséklettel csak annyit lop, amennyi a mindennapi megélhetéséhez szükséges. Be más lenne a világ, ha minden tolvaj ezt a mértéket használná!

Kimaradt?