Bár megértjük a helyi vezetők visszafogott nyilatkozatát, ne áltassuk magunkat: a csíkszeredai óriás trikolórnak mindössze annyi köze van a nemzeti szimbólum ünnepéhez, hogy azon a napon húzták fel a helyi rendőrség előtt felállított rúdra. Mindnyájan tudjuk, hogy az igazi – bár ki nem mondott, mert ki nem mondható – ok a székelység további megfélemlítésése volt! Valami ilyesfajta gondolattal: “Csak ne jártassátok annyit a pofátokat, ne hőbörögjetek annyit, mert úgyis miénk az ország és a hatalom, vagy ha úgy akarjátok az erősebb kutya... eszik”. Ha nem így lenne, nem lett volna annyira fontos, hogy éppen az egyik legnagyobb magyar többséggel rendelkező várost „tiszteljék meg” az ország legnagyobb nemzeti lobogójával. Miért nem tették ezt a zászlót Botoşaniba vagy Radóczra, hadd lássa akár Putyin is, milyen vitéz a román hatalom!? A válasz kézenfekvő: a hat-hétszázezres székelységet sokkal könnyebb móresre tanítani, mint a kétszázmilliós oroszokat!

De meg lehet-e szerettetni félelemkeltéssel a román trikolórt, pláne ha a kisebbséget lefitymáló, felfuvalkodott hatalom akarja ezt tenni? A válasz egyértelmű. Nem lehet, hiszen a félelem csak a gyűlöletet táplálja, s a dacot erősíti. Amit egyébként a csíkszeredai lakosság kinyilvánított azzal, hogy távol tartotta magát a nagy csinadrattás ünnepségtől, s tízszer-hússzor annyi egyenruhást, vagyis katonát és rendőrt lehetett látni az óriás zászló körül, mint civilt – jóllehet a kommunista diktáror óta külön recept van arra, hogyan lehet és kell a civil lakosságot olyan fontos helyekre szállítani, ahol “kimutathassa ragaszkodását és szeretetét”, hazafias érzését.

Csak sajnálni tudjuk, hogy az utóbbi időben felerősödött magyargyűlölet és visszarendeződés (lásd a Mikó Kollégium visszaállamosítását, a Himnusz-éneklésért kiszabott pénzbírságot stb., stb.) a demoratikusabbnak és tartásosabbnak vélt államelnök, Iohannis idején is folytatódik. Tudjuk,hogy ez számára kényes kérdés, ám Szebenben is megtanulhatta, hogy kifinomult balkáni kétszínűséggel és rafináltsággal a román hatalom bármit megcsinálhat, rá se bagózva az általa vállalt és aláírt uniós jogokra, s a fehérből is könnyen csinál feketét.

Ennek most is jelét adta,amikor a Lázár János budapesti miniszter által említett itteni magyar diszkriminációkra a külügy azt válaszolta,hogy provokáció, jóllehet – figyeljük csak! – nem túl hitelesek! Ami azt jelenti, hogy mégis van ám némi hitelük! Mi ez, ha nem pökhendiség, lekezelése annak a szomszédnak, akivel Románia a Nato és az EU révén stratégiai partnerségben van? Vagyis a papír szerint kiválóan, sőt testvériesn együttmőködnek…

A román hatalom pimaszul visszaél azzal az előnyével, hogy pillatannyilag a develesui rakétaelhárító rendszer, a konstancai tengeri NATO-támaszpont, a bukaresti NATO-parancsnokság stb. okán jobb a nyugati megítélése s vele a támasza is, mint a sokat össze-vissza locsogó s olykor Brüsszel helyett Moszkvát és Pekinget ajánló miniszterelnöke miatt Magyarországnak. Egyebek mellett ezzel magyarázható, hogy anyaországunknak nem igazán jó a kapcsolata egyik szomszédjával sem. Ki mondaná, hogy ezért csak a szomszédok okohatók?

A székelyeknek meg mi mást tanácsolhatnánk, mint azt: ne hagyják magukat akkor sem, ha nem is a százlóval, hanem a rúdjával fenyegetik őket! Azért még felemelhetjük a hangunkat, s csak meghallja valaki szégyentől is Európa jobbik felén.

A szerkesztő megjegyzése

Rendhagyó módon néhány szót egy remek román reagálásról ehhez a témához. Szerzője bizonyos Cătălin Prisăcariu, a kormányellenes Kamikaze című élclap szerzője-szerkesztője, Kormánycirkuszunk bemutatja a “Nemzetiszín bohócaink a Székelyföldön” színjátékot című írása a blogján jelent meg.

A szerző leírja tíz évvel ezelőtti székelyföldi kalandját, amikor is Kézdivásárhelyről indulva hosszas buszozás után visszajutott Kézdivásárhelyre. Eszébe sem jutott a helyiekre haragudni, akik egyáltalán nem tudtak románul, ezért eligazítani sem tudták; az esetről inkább két dolog jut eszébe:

1. A székelyek azért nem tudnak románul, mert helytelenül tanítják nekik a román nyelvet, valahogy úgy, “ahogy a román gyermekek finnül tanulnak”, s mindezért “a hatóságoknak is megvan a maguk felelőssége”. “Mindenesetre a kérdés szerteágazóbb és bonyolultabb, számomra nem merül ki abban, hogy a magyarokat arroganciával, sovinizmussal, románellenességgel vádoljam.”

2. Prisăcariu azért mesélte el bevezetésként az egészet, hogy elmondja “mennyire undorodom a derék Oprea és Duşa uraktól, akik kitűzték Csíkszeredában a legnagyobb, harminc négyzetméteres trikolórt. Hallották őket hogyan beszéltek. Tulajdonképpen mindketten románellenesek beszédben és rációellenesek fejben. Az egyetlen különbség Oprea és Duşa között az, hogy az első darabos, a másik meg dünnyögős, közös vonásuk azonban több van: mindketten kerékbe törik a nyelvet, megerőszakolják a szókincset, terrorizálják a nyelv szellemét, és elérik, hogy szégyelld, hogy ilyen emberek képviselik Romániát.” Á. H.