„Arra hívok fel mindenkit, hogy kérjen megbocsátást Istentől azon emberek és intézmények számára, akik bezárják az ajtót, a jobb életet, a családot és védelmet keresők előtt” –  Ferenc pápa szavai ezek, aki szerdán Szent Péter téri általános audienciáján arra szólított fel, hogy a világon sehol ne zárják be az ajtót azok előtt, akik egy jobb élet reményében más országokban keresnek menedéket. A katolikus egyházfő hangsúlyozta, hogy "ezen fivéreink és nővéreink messze a hazájuktól keresnek menedéket, ahol félelem nélkül élhetnek", s imára szólított a menekültek emberi méltóságának tiszteletben tartása érdekében, ugyanakkor köszönetet mondott azoknak, akik gondoskodnak a menekültekről.

De nem gondoskodunk. És nem is imádkozunk. Sem érettük, sem magunkért, pedig már hovatovább saját lelki üdvünkért is megtehetnénk. Mert olyan mélységekbe süllyedtünk, ahonnan kimászni nem lesz egyszerű.

Nem véletlenül mondják a reklámszakértők, hogy minden reklámkampánynak megvan a maga hozadéka, nem kidobott pénz és energia, amit ráfordítanak. Idővel meghozza gyümölcsét. Igaz, azt is mondják, hogy a ráfordított költség fele fölösleges, de mivel senki sem tudja, hogy melyik fele az, továbbra is marad a biztos egész.

Nincs ez másképpen a politikai kampánnyal sem. Csak sokat és hangosan kell mondani, előbb-utóbb – sajnos – célba ér. És az nyer, aki hangosabb, aki kitartóbb. A menekültellenes kampány is azért lett sikeres, mert hosszú időn át megágyaztak neki másságellenes gyűlöletbeszédekkel, választási kampányokkal, óriásplakátokkal. Agyat mostak, de sikerült a lelkeket is „tisztára” mosni, olyannyira, hogy a szolidaritásnak még a nyomai is eltűntek belőlük.

A második világháború és az azt követő tragédiák, a holokauszt, majd az osztályharc kapcsán mindig foglalkoztatott az: hogyan lehetett kivitelezni? Hogyan történhetett meg, hogy embertársaik szeme láttára, sok esetben hallgatólagos vagy épp kifejezett jóváhagyásával hurcolták emberek millióit a halálba, kényszermunkára? Hogyan történhetett meg az, hogy nem egyszer a téglagyári meneten bámészkodó lakosok közül egyesek még le is köpték valamelyik szerencsétlent, aki életét egy bőröndben hurcolva ment a biztos halálba, és hogy nem akadt senki, aki legalább megpróbálja megakadályozni?

Azt hiszem, most kezdem megérteni, csak most kezdem elhinni, hogy ezt tényleg lehetséges volt. Nézem, hallgatom és olvasom a reakciókat – nem a parlamentben elhangzókat, hanem az utcán, boltban, buszon, az internetes kommentekben megjelenőket, s azt akarom hinni, hogy ez csak egy rossz álom. De nem az, sajnos. Ez a valóság – a mai magyar és európai valóság.

A menekültügyben megmutatkozó embertelenséget még cinizmus is tetőzi mind politikai, mind lakossági szinten. Biztonságos harmadik országból senkit sem fogadunk be, nem engedünk tovább, mert sem Görögországban, sem Szerbiában, sem Olaszországban nem veszélyezteti senki már sem a szírek, sem az irakiak, sem az afgánok életét, mondja minden magyarok miniszterelnöke. Csakhogy ezzel azt is mondja: oldják meg a szerbek, olaszok, görögök, ha kellett nekik épp ezen az útvonalon országot alapítaniuk.

Tegnap a buszon jól öltözött középkorú nők arról beszéltek, „már hogyne jönnének, amikor itt dolgozniuk sem kell, mert eltartjuk őket. Dolgozni úgysem szeretnek, amióta felszabadultak a rabszolgasorból, csak süttetik a hasukat a napon, azért van akkora nyomor arrafelé”.

Próbáltam olyan reakciókat keresni a neten, amelyekben legalább a megértés, az emberség csírája fellelhető, de tű a szénakazalban könnyebben megtalálható. Vannak persze magyar támogató hozzáállások is, csakhogy abból is a tényleges empátia hiányzik. Közülük is legtöbben nem emberbaráti szeretetből ellenzik a szögesdrótot a határon, a szégyenletes óriásplakátokat, hanem csupán belpolitikai indíttatásból.

Van még ennél alább?

Utóirat

A jegyzet címe, az Ott túl a rácson, egy bizonyára sokak által ismert operett (Huszka Jenő: Gül baba) egyik dalcímének a parafrázisa. Soha máshol nem hallottam, csak Bacsó Péter remek filmjében, a Te rongyos életben. A kitelepített Sziráky Lucy, azaz Udvaros Dorottya énekli gyönyörűen. Ez cseng valamiért a fülemben, amióta a szögesdrót szóba került.

„Ott túl a rácson egy más világ van,
amelynek érzem bűvös illatát.
Ott túl a rácson virulnak a rózsák,
melyeknek kelyhe édes mézet ád.
Ott túl a rácson van a mennyország,
minőt nem látott senki még soha!
Ott túl a rácson tündérek élnek,
Oda kívánok menni én, oda!”

Nem tudom hová tűntek a tündérek. Már emberek is alig-alig vannak itt, a rácson-dróton innen.