Papp Sándor Zsigmond: Elhagyatva

Ismerősöm meséli: budapesti busz, nyolcfős társaság, ötven körüliek, jól öltözöttek. Láthatóan elértek már valamit, szavuk van, polgárok.

Beszélgetnek. Kultúráról is. És amikor már-már visszatérne valami békebeli hangulat a Márai-féle polgárságról, máris ott a mondat. „Ezzel a témával persze könnyű volt”. Majd a másik. „Persze a zsűri is közülük került ki”. És akkor már csak pár másodperc, hogy Imre Kertésznél horgonyozzanak le.

És itt most nem a cikkek alatt észvesztő barbársággal kommentelő, habzó szájú őrültekről van szó, akikben a zsidó szó bármikor képes előhívni az alpári indulatot, ami úgy buzog fel bennük, mint Pavlov kutyájában a nyál. Ők a mi társadalmunk gerince. A közép. Akik a súlyt adják. Az erőt. A nézőpont érvényességét. És ezt is adják tovább.

És most akkor értsük meg, hogy nekik sosem lesz magyar siker az, amelyben a zsidóság valamilyen módon szerepel? Mert annak a sikernek mindig van magyarázata, a zsidó siker kicsit mindig szembemegy a magyar sikerrel? Kifigurázza, megbélyegzi, ellehetetleníti. A zsidó siker csak a magyar bűnök kiteregetésével jöhet létre. Ebben a körben még mindig nincs a magyar irodalomnak Nobel-díja, és üres kézzel jöttünk haza Cannes-ból is. De Nádassal sem lennénk, Krasznahorkaival sem vagyunk beljebb. Tudják, zsidólobbi, buzilobbi, libsilobbi. Ezek kozmopoliták, nemmagyarok. Gyönge visszfények csupán az erős magyarság szempontjából. Rossz gének játéka.

De nem is ez a legrosszabb. Hanem az, hogy nincs öröm. Közös örömöt talán csak a focivébé megnyerése váltana már ki, abba akkor már-már a zsidó edző vagy védősor is beleférne. Arra talán már a B közép is megengedővé válna. Azok akkor már a mi zsidóink lennének. Ahogy a németeket sem zavarja a török származású Özil vagy a félig ghánai, színes bőrű Jérome Boateng. De mennyire más ez a nagyvonalúság. Mennyire más győzelem. Mert ez azzal kezdődött, hogy előbb magukat győzték le. Hazai pályán.

Itthon én is mindig azzal próbálom elütni, hogy ők a kisebbség. A buszon, a cikkek alatt kommentelve, mindenhol. Maroknyi frusztrált, porlik, mint a szikla. De aztán jön a busz, egy kis cukrászda a Ferenciek terén és a furcsa mondatok. Kedves emberek beszélnek így arcukon magabiztos, megengedő mosollyal. És értem, miközben nem akarom érteni.

Nem akármilyen sikereket ér el mostanában a magyar irodalom és film. Olyanokat, amelyeket annyira irigyeltünk a csehektől, lengyelektől vagy románoktól. És tessék, pár perc múlva mégis kiderül, hogy nem is a miénk. Az igazi magyarok túl jók ahhoz, hogy ilyen helyeken elismerjék őket. Sokkal hamarabb kap díjat a borongós Krasznahorkai, akinek G. Fodor Gábor pár éve még azt ajánlotta a blogján, hogy ne beszéljen a ravaszról, hanem húzza meg, mint a nándorfehérvári győzelemről szóló film. De miért nem forgatja le valaki?

Sosem jutna eszembe, hogy bármiért is elhagyjam ezt az országot. De ilyenkor úgy érzem, nem is kell. Ő hagy el engem.

Papp Sándor Zsigmond írása a Népszabadság 2015. 05. 28. számában jelent meg. A szerző beleegyezésével közöljük.

Kimaradt?