A romániai magyarság legfontosabb kérdése az anyanyelvi oktatás milyensége és minősége. Az, hogy képes lesz-e az iskola megfelelni a hazai munkaerő-piaci követelményeknek, vagy sok diplomás munkanélküliek képzése folyik majd középiskoláinkban, egyetemeinken.

Két hétvégi rendezvény is meggyőzhetett az iskolák ma is fölöttébb szükséges voltáról. Bukarestben a helyi magyar oktatás kétszáz éves múltját úgy idézték meg, hogy az jövőbeható legyen. A szervezőknek talán még az állandóan kétkedőket is sikerült meggyőzniük, hogy az iskola szórványban nemcsak egy épületet, osztálytermeket, dísztermet jelent, hanem a kisközösség szellemi központjává, a nemzedékek találkozóhelyévé válhat.

Brassóban – ahonnan a reformáció elején elindult az erdélyi anyanyelvi oktatás gyakorlata – az evangélikus-lutheránus egyházközség szervezte IV. Szórványnapon felelős erdélyi és anyaországi politikusok beszéltek a népes hallgatóság (sajnos kevés diák és csak egy pár pedagógus) előtt az oktatás kulcsfontosságáról. Dr. Grezsa István, a határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért és szórványért felelős miniszteri biztos is úgy látja, hogy minden Magyarország határain kívül élő magyar közösség megmaradásának feltétele a színvonalas, minőségi oktatás, mert céljaink nem érhetőek el tétlen, passzivitásra hajló, könnyű utakat kereső fiatalsággal. A miniszteri biztos úgy véli, értünk el eredményeket ezen a területen – ilyen megvalósítás a Sapientia Egyetem –, de ugyanakkor szomorúan be kell ismernünk azt is, hogy a legjobb száz romániai középiskola közé éppen csak becsúszik egy-két magyar főgimnázium.

Hozzá kell fűznöm, hogy a szakoktatás kérdésének megoldása a legnagyobb kihívás az erdélyi magyar közösség számára, mert ugyanúgy szükségünk van ácsokra, kőművesekre és varrónőkre, mint jogászokra, orvosokra, fizikusokra. Mindenki vesztes lesz, ha semmihez sem értő, ám két-három diplomával inkább kesergő, mint büszkélkedő fiataljaink itthon nem találják meg életpályájukat, s az anyaországban vagy a nagyvilágban próbálnak szerencsét.

A romániai oktatás gondjainak orvoslása sajnos, nem elsősorban rajtunk múlik. Mi legfennebb alkalmazkodhatunk, próbálgathatjuk feszíteni azokat a kereteket-kánonokat, amelyeket a mindenkori tanügyminiszterek ötleteit felhasználva a többségi törvényalkotók megszabnak. S mire alkalmazkodhatnánk, ezek a keretek-kánonok meg is változnak.

Huszonöt év alatt 19 oktatási miniszter 64-szer módosította az  oktatási törvényt. A huszadik, Sorin Câmpeanu az egyetemi hallgatók  érdekvédelmi szervezetével folytatott megbeszélést követően kijelentette, hogy a jelenlegi oktatási törvény további módosításának nincs értelme. Már-már felszusszantam. De folytatta: hiszen készül az új, mert kell egy olyan jogszabály, amely koherenciát biztosít más törvényi szabályozásokkal és a jogszabályon belüli cikkelyek között.

Hirtelen az jutott eszembe, amit egy korábbi oktatási tárcavezetőről mesélt egy volt minisztériumi igazgató. A miniszter állítólag kijelentette: hogy könnyebb és áttekinthetőbb legyen a tankönyv, a következő fejezetekkel egészítené azt ki...

Tény, hogy a jelenleg hatályos oktatási törvénynek nem szereztek érvényt azok, akiknek ez nemcsak kötelessége, hanem feladata is lett volna. Így nem vezették be a külön kisebbségek számára szóló román nyelvoktatást, nem hozták létre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát.

Volt, aki mérföldkőnek tekintette a Funeriu-törvény négy évvel ezelőtt történt átszuszakolását, s kétségbevonhatatlanul az számos kedvező előírást is tartalmazott. Szavatolta a kisebbségiek jogát, hogy anyanyelvükön tanulhassanak az oktatási ciklus egészében, emellett pedig három felsőoktatási intézmény multikulturális jellegét is biztosíthatta volna. Megszűnhetett volna az az abszurd nemzetállami megközelítés is, amely a román nyelvet fetisizálta. A tanügyi rendszer decentralizációja pedig sokkal kiterjedtebb beleszólást adhatott volna a kisebbségi közösségeknek. Nem biztosította, nem szűnt meg, nem adott.

Végül azoknak lett igazuk, akik a törvény elfogadása körüli politikai viták miatt nem jósoltak fényes jövőt a jogszabálynak, amely a hazai oktatási rendszer stabilitását nem hozta el.

A törvény maga jó. Ezért ama várt stabilitást nem egy új jogszabály összefércelése jelenthetné, hanem a hatályos törvény érvényesítése. Ha azt a mérföldkövet a visszafordulás lehetőségének reményében egy körforgalomba viteti az oktatási miniszter, akkor annak csak az lehet a következménye, hogy nem haladunk jottányit sem előre. Csak járunk kergén körbe-körbe.