Ugorgyunk. Ezt mondta, egészen pontosan így írta le Móricz Zsigmond Pósalaki neves mondását mindarra, amit a tekintetes úr Nyilas Misi felolvasásában nem akart hallani. Ma is szép számmal akadnak tekintetes urak, akik ugorni szeretnének a valóság elől és nem a homokba, hanem valamiféle virtuális létezésbe dugják a fejüket.

Szász Jenő Nemzetstratégiai Kutatóintézete a napokban Kecskeméten tartott konferenciát a Kárpát-haza jövőjéről. Az ugyancsak tetszetős kifejezés egyre-másra terjed, és nem kevesen próbálják így értelmezni: mivel a Kárpát-medencében mindenütt élnek magyarok, hát újból létrejött a Kárpát-haza, ahol minden téren és minden vonatkozásban a magyar nemzetpolitika érvényesül vagy érvényesíthető. Csupán egyvalamiről feledkeznek meg: a Kárpát-medencében önálló államok léteznek: Magyarország, Románia, Szlovákia, Ukrajna, Szerbia, és mindenhol olyan állami és helyi intézmények, olyan gazdasági-szociális-oktatási-jogi-politikai és más alrendszerek működnek, amelyek az illető országok minden lakosára érvényesek. Így, amennyiben a budapesti magyar nemzetstratégák csupán a Kárpát-medencében élő magyarság kérdéseivel foglalkoznak, óhatatlanul elfedik a szomszédos országok életének teljességét. Amint a kecskeméti konferencián is kiderült: többen úgy vélekednek, hogy majd ők megtanítják az erdélyi vállalkozókat vállalkozni, az európai pénzügyi forrásokat lehívni, a szakoktatást előbbre mozdítani, az egészségügyi ellátás terén változtatni, a közigazgatást hatékonyabbá tenni és így tovább. Egyáltalán: valamiféle tekintetesúri felfogásból kiindulva úgy gondolják, hogy a szomszédban mindenki elmaradt és lemaradt, mi pedig majd megmondjuk, hogy mikor mit kell tenni és hogyan.

Az ilyen felfogás, a kimondott vagy ki nem mondott felsőbbrendűségi tudat hatalmas veszélyeket rejt magában mind Magyarország, mind annak lakossága, mind a magyar nemzetpolitika számára. Egész egyszerűen elfödi azt, hogy a Magyarországgal szomszédos államok is fejlődnek, alakulnak, és hogy Románia példájánal maradjak: miközben a közösségi oldalakon bármiféle román vonatkozású bejegyzésre a magyarországi kommentelők jelentős része még mindig bocskorozik, szőrös talpúzik, oláhozik és néhány nacionalista csoporttal azonosítja az egész románságot, addig az ország maga és lakossága jónéhány tekintetben elhúzott a szomszédtól. A múlt század kilencvenéves éveiben – joggal – még az volt a sláger, hogy Bukarest útja Európába Budapesten keresztül vezet, csakhogy a román főváros és diplomatái úgy elkezdtek járni az oda vezető úton, hogy azóta nem tértek le róla. Egyértelmű, hogy Bukarest építészetileg soha nem lesz olyan csodálatos város, mint Budapest, a romániai autópályák soha nem érik el a magyarországi sztrádák kilométerhosszát, de azt is jól kell látni, hogy általában a román média és különösképpen a televíziózás és rádiózás a maga sokszínűségével, az internet-ellátottság, a digitális technológiák felhasználásával sok tekintetben már túllépett a magyarországin, mint ahogyan a román filmesek egyre gyakrabban vannak ott a nagy nemzetközi filmfesztiválokon, a román képzőművészek úgy járnak Berlinbe és Párizsba kiállítani, mindha haza mennének, a romániai színházi rendezők legjavának annyi a külföldi meghívása, hogy alig tud mindnek eleget tenni, a román szoftverfejlesztők legalább olyan kapósak, mint az indiaiak.

És még valami: míg ‘90 után a diktatúra kifosztotta Romániában mindenki úgy nézett Magyarországra, mint az ellátottság és a jólét paradicsomára, manapság már ez a különbség is teljes mértékben eltűnt, sőt. A nemzetközi és hazai üzletláncok előtt szélesre tárt kapuk, a médiamodellek teljesen megváltoztatták az életvitelt, az öltözködést, a lakberendezést, a románok jelentős része mit sem törődik a múlttal, hanem a jelenben él, a pénz után szalad, és majd minden tekintetben átállt a fogyasztói társadalom előnyeire.

Az a román diplomácia, amelynek jelenlegi vezetője visszaperelte Ukrajnától a fekete-tengeri talapzat és Kígyó-sziget szomszédságának energiahordozókban gazdag négyzetkilométereit, és tető alá hozta az amerikaikkal a már működőképes rakétapajzs-egyezményt, már meg sem rázkódik az olyan kijelentésekre, hogy Magyarország Erdélyt szeretné visszaszerezni. Jól ismeri Románia gazdasági-energetikai és geopolitikai előnyeit, és a románok azt is látják, hogy országuk nem virtuálisan, hanem a valóságban is nyugat felé megy: egyrészt több millió vendégmunkásával, aki hazaküldi a beruházásokra szánt pénzt (s nem siránkoznak, hogy odalesz a román nemzet), másrészt pedig a Kelet-Magyarországon felvásárolt házakkal területileg is terjed. Magyarországon a rendszerváltás után legtöbben azt gondolták, hogy rövid távon elérik majd az ausztriai életszínvonalat. Az olló azonban méginkább kinyílt, Románia – és Szlovákia – viszont számos mutató tekintetében közeledett vagy túl is lépett hasonló magyarországi adatokon.

Nagyon nem kellene egy virtuális világban élni, ahol az erő nélküli erőpolitika fitogtatásától várunk eredményeket, ahol a Duna TV hazajárói a Kárpátok minden csúcsára és gerincére azt mondják, hogy ezek a mi hegyeink, ahol a székelyeket csak templomban és népviseletben látják, ahol azt gondolják, hogy jelenre és a jövőre hangzatos szavakkal átfordítható a múlt – ahol túlcsordul az érzelem és beszűkül az értelem. Fölösleges a magyar közösségeket mindegyre a félelem, a szorongás, az állandó sértődöttség állapotába terelgetni, hiszen a mai helyzetüknél túléltek már jóval nehezebbeket is. Ehelyett világosan kellene látni: ahogyan legújabban nevezik, a Kárpát-haza magyarsága egyrészt versenyhelyzetben van saját országán belül, Magyarország pedig versenyhelyzetben van országán kívül. Aki lemarad ebben a versenyben, a valóságban akkor is hátrányos helyzetbe kerül, ha virtuálisan a legszebbnek és legügyesebbnek tartja magát.