Egyre gyűlnek körülöttem a mostoha könyvek.

A rendes, hétköznapi kötetek a polcokon sorakoznak műfaj, ország és szerzők szerint. Akiknek nem jutott hely, azok előtte tornyosodnak, vagy az éjjeliszekrény stratégiai helyét foglalják el. Már rég ott tartunk, hogy csak akkor jöhet új, ha egy régi megy, de aki szenvedéllyel olvas, pontosan tudja, hogy egy könyvnél csak egy idegen nő lehet ígéretesebb. Hiszen a parfümjében, a frissen kinyitott lapok illatában megannyi titok lappang, csábító a küllem, a fülszöveg előjátéka, a vágy okos felkeltése. Egy könyv mindig új világot ígér, ahogy a szerelem is: felfedezésre váró bolygót. Sosem látott galaxist.

Könyvet hazahozni tehát könnyű, ám elhelyezni, netán elolvasni, már egyre nehezebb. Több idő gyűlt össze bennük, mint amennyit egy emberélet kiszolgálhatna.

Ezért lesznek mostohák. Pedig mennyire csábítóak. Behringer pazar összefoglalása, A spor kultúrtörténete, Angela Carter remek regénye, az Esték a cirkuszban, Eric Klinenberg, a népszerű szociológus könyve (A magam útján), amely egyrészt válaszol arra a kérdésre, hogy Miért jó egyedül élni, másrészt pedig azt boncolgatja, miként változtatja meg az egyedülállók egyre nagyobb száma a társadalmat, amelyben élünk. Florian Illies kultúrtörténeti kalandozásai az 1913-as évben, mikor is a művészet, a zene és az irodalom a végletekig ment el.

És ekkor még csak ez egyik torony tetejét karcoltam meg csupán.

De lehet nekik nemet mondani? Mert a jó könyvek a jó nőkkel ellentétben további könyvekhez küldenek. Miközben kíméletlenül beszélnek a szókratészi elvről (csak azt tudom, hogy mennyi mindent nem tudok), éhessé is tesznek, vagyis egyszerre elégítenek ki és tesznek frusztrálttá, hogy még többet habzsolj belőlük egyre korgóbb gyomorral. És nincs vége. Sosem lesz vége, csak amíg a szem vagy az agy végleg el nem fárad.

Ott állnak hát. Belelapozva, félig-meddig kiolvasottan, felgyűrt szoknyával, s még csak nem is panaszkodnak. Tekintetükben csöndes szemrehányás, az odahagyottak bánata. Mint a soha meg nem írt szereplők. Elkallódott regény- és novellaötletek. Az asztalon hagyott, idővel szúróssá keményedő morzsák. Melyek aztán sebeznek talpat, tenyeret, érzékeny csuklót.

A nem olvasott könyvek melankóliája a világ legsúlyosabb bánata, tessék csak megnézni egy kiszuperált könyvtár olvasatlan, ki nem kölcsönzött, leselejtezett darabjait. Ahogy egymáson heverve várják sorsukat porosan, fénytelenül, iszonyú teherként lelkiismeretünkön. A ki nem olvasott könyv átok, amely még nem teljesedett be, de bármikor utolérhet.

Szeretőnek, könyvnek nem tehetünk csak úgy büntetlenül ígéretet. Nem szédíthetjük gyertyafényes vacsorával, romantikus mozival, szenvedélyes pásztorórával, magyarán: rászánható idővel, ha aztán feléjük se nézünk. És nem a sértettség, a soha be nem gyógyuló bizalmatlanság lesz a legnagyobb baj. Hanem hogy lemondunk a találkozás keltette várakozásról, izgalomról, az illúzióról, hogy micsoda élmények sarjadhattak volna ki abban a moziban és abban az étteremben. Hiszen a meg nem élt idő és élmény hiánya lehet csak igazán perzselő. Az utolsó oldalak elmaradt utolsó mondatai. Az utolsó lélegzetek, amely még elevenebbek mint az elsők. A tétován felsírók.

Szóval ezért fontoljuk meg jól, hogy melyik könyvből lesz mostoha, parlagon hagyott vágy. Mert élettel és halállal játszunk ebben a pókerpartiban. Azokkal, akik lehetnénk vagy lehettünk volna. Több tucat ismeretlen alteregóval, akik elrejtőztek az időben, a lapok nyújtotta lehetőségekben. Akikké válhatnánk, varázsütésre. Könyvet választani, annyi mint kiválasztani egyet belőlük, és megélni a lehetőségeiket. Életre kelteni magunkat. Újra és újra.