Magyarország kormánya nemzeti konzultációt indított a bevándorlásról a terrorizmusról. Hogy választ sugalló kérdések vannak-e az összeállításban vagy sem, azt a magyarországi politikusokra, társadalomtudósokra és újságírókra bízom. Én másra szeretném felhívni a figyelmet, és ennek megértéséhez olvassuk el a 12. kérdést: „Egyetért-e Ön a magyar kormánnyal abban, hogy a bevándorlás helyett inkább a magyar családok és születendő gyermekek támogatására van szükség?”

Tehát magyar családok... De mondjuk a Magyarországon, Gyulán élő Popescu Gheorghe családja milyen család? Magyar vagy román? Ha pedig román, akkor a bevándorlás támogatása helyett már nem jár neki a magyar családoknak szánt segítség?

Gondolom, hogy igen, hiszen ha a magyarországi román, szlovák és cigány családokkal nem ugyanúgy foglalkozik a kormány, mint a magyar családokkal, akkor megkülönböztet és szembe megy az alapvető emberi értékekkel. Ezt nem hihetjük. Következésképpen a kérdőív 12. pontjában a „magyar család” kifejezést úgy kell értenünk, hogy Magyarország minden családjára, azaz Gheorghe Popescu családjára is vonatkozik. Vagyis Gheorghe Popescu román családja egyben magyar család is. Ha úgy tetszik, asszimilálták a magyar családok sorába.

Képzeljük el ugyanezt Romániában. Ha Székelyföldön egy olyan kérdőívet terjesztenének, amelyben fogalomként csak a román család létezne. Hogy felháborodnánk! Hogy kikérnénk magunknak! Hogy felemelnénk a hangunkat az elrománosítás ellen! Hogy nem román, hanem magyar család vagyunk. És tökéletesen igazunk lenne.

Nemzeti konzultáció. Ezt a címet viseli az útjára indított kérdőív. De vajon Popescu Gheorghe egyáltalán megkaphatja ezt a levelet? Úgy gondolom, hogy nem. Hiszen Magyarország állampolgára ugyan, de a román nemzet tagja, következésképpen egy magyar nemzeti konzultációban nincs mit keresnie. De minthogy a romániai magyarok, romániai állampolgárságuk ellenére, a magyar nemzet tagjai, a nemzeti konzultációs borítékot szépen kibontogathatnák és válaszolhatnának rá, hogy Magyarországon az úgymond megélhetési bevándorlókkal kapcsolatban mi a követendő irányvonal. Nem is beszélve a kettős állampolgárokról, akik újabb jogi kötelékkel kötődnek Magyarországhoz.

De mivel ilyen borítékot Romániában senki nem kapott, fel kell tételeznem, hogy Magyarország kormánya nem nemzeti, hanem országos konzultációt tart – és ekkor minden a helyére kerül. Az Európai Unió ugyanis nem a nemzetekre, hanem a tagállamokra bízza a hasonló döntéseket. A nemzetközi jog alanyai nem a nemzetek, hanem az országok, ezeknek vannak döntéshozó és végrehajtó intézményei, nem a nemzeteknek. Egy kormánynak lehet nemzetpolitikája, de egy nemzetnek nem lehet kormánya. Egy kormány vagy más állami intézmény elmondhatja, hogy támogatja az országában vagy a világ bármely részén élő nemzettársait, de nem mondhatja el, hogy saját határozataival, törvényeivel vagy szabályaival a mindennapi életben úgyanúgy irányíthatja őket, mint saját országának a lakosait.

Mindebből pedig az következik, hogy a különböző államokban élő nemzetrészeknek, illetve képviseletüknek olyan politikát kell kialakítaniuk, amely egyrészt figyelembe veszi a saját nemzeti szempontokat, másrészt viszont az illető országban való lét szempontjait. Ez a politika mindig a helyi sajátosságokon alapszik. Nem biztos, hogy minden olyan modell, amelyik jó Magyarországnak, megfelel a kárpát-medencei magyar közösségeknek is. Egyetlen példa: a magyarországi hungarikumot mintájára mifelénk is ki akarják dolgozni a transzilvánikumok rendszerét, amely majd beilleszkedik a hungarikumok értéktárába. Csakhogy a transzilvánikumokban, ha komolyan vesszük, nem minden magyar, és megtörténhet, hogy a romanikumból vagy germanikumból lesz hungarikum, ahogyan Popescu Gheorghe román családjából magyar.

A fentiekkel csupán azt próbáltam alulnézetből érzékeltetni, hogy a zűrzavar helyett érdemes lenne megvonni ismételten a politikai, kulturális és etnikai nemzet fogalmainak legalább laza határait, és eldönteni, hogy a valós vagy egy virtuális világban töltjük el soron következő éveinket.