Az RMDSZ kolozsvári kongresszusát az Ustream-en, a világhálón néztem végig, mardosó derékfájásom miatt főleg állva, és ha valaki azt mondja, hogy találhattam volna ennél jobb gyógymódot is, akkor nem hiszem el neki. Mondhatunk ugyanis bármit a politikáról, vádolhatjuk a politikusokat bármiféle magánérdekkel, de ahol egy közösség képviseletében nyolcszáz ember összegyűl, ott kell valaminek történnie a bejáratott vagy elképzelt forgatókönyveken túl is. Ugyannakkor számomra leginkább az elsődleges hírforrások a fontosak, nem pedig a média által kiragadott idézetek, amelyek soha nem a teljességet, hanem – bármennyire igyekeznek is – annak csupán többé-kevésbé tárgyilagos vagy bizonyos érdekekből befolyásolt látszatát képesek visszaadni.

Menetközben, illetve hát álldogálás közben felírtam magamnak néhány témát, amelyeken érdemes elgondolkodni.

A kongresszust köszöntő beszédek sorában a legnagyobb tapsot a liberális és mindig az egyéni jogokat kihangsúlyozó Calin Popescu Tăriceanu kapta. Mi lehet erre a magyarázat? Csupán annyi, hogy miniszterelnökségének éveiben dübörgött Románia gazdasága és az akkori kormányzásban részt vállalt az RMDSZ is? Vagy csupán azért, hogy a Kolozsvár neve mellől levetetné a Napocát, és a központosítás lebontásában a sikeres németországi államigazgatást tartja példának? Inkább arra gondolok, hogy a romániai magyarság mindig is szívesen hallgatta meg azt a román személyiséget, aki egyenrangúan beszélt vele, és az elmúlt negyedszázadból több tucatnyi példát tudnák felhozni arra, hogy a magyarok szervezte bármilyen méretű és részvételű megnyilvánuláson milyen lelkesen fogadták azt a román politikust, közéleti személyiséget, aki empátiával közeledett a romániai magyarsághoz, annak helyi közösségeihez , aki az egyetemesen emberi és így a közös értékekre építette fel mondanivalóját. Ezt az utat, a romániai román és magyar kéznyújtás útját, kár lenne feladni bármiféle zengzetes szövegekért.

Hasonló szöveg elhangzott a köszöntő beszédekben. Semjén Zsolt miniszterelnökhelyettes nem teketóriázott, hanem elmondta a nemzeti bántalmakak: MOGYE, jelképek használata, jog az autonómiához. Csak… És a három pont itt azt jelenti: vajon, miért nem tárgyal a magyar kormány jóval többet ezekről a kérdésekkről Bukaresttel akár a Duna, akár a Dâmboviţa partján? Adott álláspont bátor kimondása arra hangolt közegben lehet roppant népszerű, viszont annak érvényesítése más szemléletmóddal szemben jóval nehezebb, és még inkább az, ha valamiféle felsőbbrendűségi pózból kezelik. Amikor a magyarországi  hivatalosságok átugranak Erdélybe, akkor miért nem terveznek be egy-egy találkozót hasonló rangú román tisztségviselőkkel is? Ha lehet sorozatosan megbeszéléseket folytatni a visegrádi négyekkel, az azerokkal, a koreaiakkal, miért nem lehet rendszeresen beszélgetni annak a szomszédos országnak a vezetőivel, amellyel ráaadásul ugyanabban a szövetségben vannak?

Az MSZP-elnök Tóbiás Józseffel szürke és egyhangú beszéde után még a kongresszusi műsorvezetői szerepet felvállalt Kelemen Hunornak is kedve támadt viccelődni. Hogy tanulják meg tőlünk, milyen a szövetség-építés. Nem tudom, honnan kellene kapják az ösztönzést, de az egyértelmű, hogy nem veszik észre: a Fidesz már hosszú évek óta magához ragadott minden hagyományos baloldali és nemzeti témát, sokkal kevésbé jobboldali vagy liberális, mint inkább nemzeti és szociáldemokrata húrokon játszik, és – a világos programok, a kezdeményezések, az erős egyéniségek hiánya mellett – ez okozza azt a légüres teret, amelyből a magyarországi baloldali ellenzéknek nevezett, hol sűrűsődő, hol széthulló képződmény képtelen kikászálódni. Ez az ellenzék soha nem kiált, hanem mindig visszhangzik és bízik valamiféle közvélemény-morzsák felcsipegetésében, olykor erőtlenül, máskor gúnyolódva, de egyértelműen a jövőt erőteljesen megrajzoló célok nélkül, azaz kormányzásképtelenül.

Schiffer András LMP-elnöknek meg kell köszönnünk, hogy a láthatóan megdöbbent kongresszusi küldöttekkel újra felfedeztette a Kiáltó Szó három szerzőjét. Ő ugyanis a klasszikussá vált idézetet nem a Kós Károly, hanem Zágoni István és Paál Árpád nevével kezdte, helyesen, ugyanis a forrásmunkák mindhármukat a korabeli röpirat egyenrangú szerzőinek tekintik.

Az RMDSZ-testületek beszámolóival nem foglalkozom, teljes terjedelmükben olvashatók a szervezet honlapján. A küldöttek hozzászólásait viszont végignéztem-hallgattam. És bizony jó lett volna, ha nem csupán a nevüket említik meg, hanem azt is elmondják, honnan érkeztek, milyen munkaterületet, szervezetet képviselnek. Még inkább kiderült volna, hogy bizony leszűkítés, ha romániai magyarok helyett csak erdélyi magyarokról beszélünk, és a szavazás névsorolvasásában az is egyértelművé vált, hogy csak ilyenkor léteznek azok a bizonyos, SZKT-keretekben működő politikai platformok, amelyeknek mégiscsak az lenne a hivatásuk, hogy mindennapi közéleti vitákban bizonyítsák a romániai magyar közgondolkodás sokszínűségét.

És még valami: nem a demokrácia csúcsa az, ha a szavazást igénylő dokumentum módosításait olyan időpontokban hajtják végre, amikor már mindenki kifullad és menekül a helyszínről. Alapvető meghatározása szerint ugyanis a kongresszus a legfontosabb döntéshozó szerv, nem pedig a díszbeszédek biodíszlete. Csakugyan, mi is történne, ha ezek a beszédek az elvégzett munka befejezéseként hangzanának el, valahogyan úgy, mint amikor az ács ráteszi a bokrétát az elkészült épület vagy székely kapu tetejére?

Az újratervezésre tervezett kongresszus a tervek szerint zajlott le. De az igazi újratervezéshez nélkülözhetetlenek lesznek a be nem tervezett, akár a formabontó utóhangok. Mégpedig minél nagyobb számban, hogy igazolják: valóban érdekel minket a saját életünk, jelenünk és jövőnk.