Nagy magyar pofont kapott K. János szatmárnémeti közgazdász. De akkorát, hogy beleszédült. Lelki barátja, volt középiskolai és egyetemi társa kiköltözött Budapestre, a jólétbe korábban oda települt szüleihez. János pár éve megvásárolta nagy családi házuknak majdnem a felét, azzal a kikötéssel, hogy a jókora kertből is adnak hozzá legalább három-négy árit, hadd legyen hol játszadozzanak a gyerekek az árnyas fák alatt. A lakrészt közben János építész sógora támogatásával megfejelte, vagyis manzárdosította, a szobák számát (kislányainak külön játszószobával) ötre bővítette, arra gondolva, hogy abban a csöndes ligetes-kertes városrészben éli majd le kis családjával éveit.

Időközben Pestre költözött barátja hébe-hóba hazalátogatott. Ilyenkor mindig biztosította, hogy áll az alku, ha eladja a ház megmaradt nagyobb felét, az ígért kertrész mindenképpen az övé lesz. Aztán egy szép napon János arra ébredt, hogy az említett nagyobb lakrészt a teljes kerttel együtt megvásárolta egy oltyán ügyvéd. Emberünk nem sejthetett semmit, a vásárt Pesten ütötték nyélbe. Az illető mutatta a papírt, hogy egy tenyérnyi udvarocskán kívül minden az övé. Aztán a megosztott birtok körül pár hónapon belül olyan óriás cinklemez-kerítést húzott fel, amely teljesen elveszi a napfényt a másik házrész földszinti ablakaitól. Ezzel Jánosék otthona még jobban leértékelődött!

Amikor kábulatából magához tért, János telefonon röviden elküldte barátját melegebb éghajlatra, és közölte vele, hogy nem kívánja többé látni. ”A rohadék! Biztos díszmagyarra kellett neki az a négy-ötszáz euró, amivel az oltyán többet fizetett! Mert ott igencsak játssza a nagy nemzetit.”

Sajnos több ilyen esetet tudunk. Sok drága, vagyis az átlagnál pénzéhesebb testvérünk, aki itthon az „igazi magyar” pózában tetszeleg és másokat egykettő lehazaárulóz, pár száz euróért inkább az ismeretlen oltyánnak, muntyánnak, máramarosinak adja el ingóságait, mint földijének, barátjának, sógorának, volt iskolatársának. S akkor csodálkozunk, hogy teljesen kicsúszik a talaj a lábunk alól, s egyre kevesebben vagyunk!

Nem egyszer volt vezetőink, választott tisztségviselőink mutatnak erre példát. Mint az a „barátunk”, aki a helyi magyarság bizalmából korábban évekig állt a megye élén, majd onnan kiesve túloldalt csinálta magának a helyet, s végül nemrég családja után költözött, s értékesebb ingóságait (jól menő élelmiszerüzemét és villaszerű új házát) olyan embereknek adta el, akiknek soha semmi közük nem volt a ma is szinte teljesen magyar településhez. De nemsokára ők lesznek ott a hangadók! Velük kötött üzletet, mert állítólag nem győzte kivárni, hogy az övéi elfogadható árat kínáljanak, bár anyagi helyzete okán messze nincs ráutalva a különbözetre. Nagy a felzúdulás a településen, nagyon nem szívesen látott vendég idehaza. Mondják, mostanában itthoni, egyelőre megtartott hegyi présházát is sokan kerülik, mert nem akarnak koccintani vele. Ami nem valami felemelő érzés – meg hát automatikusan levon az ember értékéből néhány tízezer eurót!

Persze szabad a vásár, nincs semmiféle korlátozás (csak a jóérzés és a tisztesség lehetne az!), mindenki annak adhatja el ingóságait, akinek akarja, aki többet fizet érte. Ám a pénz bűvöletében könnyen elfelejtjük hogy nekünk, szorongatott kisebbségeknek van egy külön erkölcsi kötelességünk. Jelesen az, hogy megmaradásunkért, széthányódtatásunk kivédése, legalább késleltetése érdekében lehetőleg a mieinknek kínáljuk fel eladandó házunkat és más tartós javainkat. Ha pénzben nincs meg a fedezete, van számos megoldás, például részletfizetés, más értékkel való pótlás, a különbség munkával való törlesztése, s megannyi más.

Tartozunk annyi felelősséggel közösségünknek, hogy legyen bennünk kellő empátia és akarat, s ne csak szavakban, de cselekedeteinkkel is, ha a helyzet úgy hozza, akár áldozatok árán is segítsük egymást.

Szomorú, hogy az anyagi érdek, a kapzsi gazdagodási vágy okán (Brecht hasonlatával élve) nálunk is messze előbb a has, mint a morál!