Félretettem a táblagépet, pontosabban ráborítottam a tetőt, előkotortam a zsebemből egy papírlapot meg egy klasszikus ceruzavéget, és egymás után elkezdtem írni a következő szavakat. Fogyatékos. Fogyatékkal élő. Testileg vagy lelkileg sérült. Rokkant. Hátrányos helyzetű. Csökkent munkaképességű. Társadalmilag veszélyeztetett helyzetű. Akadályoztatott.

A sajtótájékoztatón és programindítón, ahol ezt a memóriagyakorlatot véghezvittem, az akadályoztatott emberek társadalmi esélyegyenlőségéről, illetve egy olyan programról beszéltek, amely legalább egy kisebb Hargita megyei csoport számára megpróbálja felvillantani ennek esélyét. A kifejezéseket pedig azért írtam le, mert elgondoltam: az elmúlt két évtizedben hogyan követték egymást és hogyan alakultak egyre átfogóbbá azok a fogalmak és fogalomrendszerek, amelyekkel megpróbálták megnevezni azokat az embertársainkat, akik valamilyen okból kifolyólag nem olyanok, mint a többség. Lehet, hogy mozgáskorlátozottak. Lehet, hogy a genetika lódult neki furcsa és kiszámíthatatlan játékainak. Lehet, hogy a nyomor vagy a bőrszín szorított többeket a társadalom peremére. Vagy a szülő és család nélküliség. Vagy adott életkor után a társadalom mindeddig jobban vagy rosszabbul segítő keze engedte el az addig támogatott, kamaszkoron éppen túl jutó gyermek kezét, és megjelent az a fullasztó-fojtogató légüres tér, amelyet a munkába állás, az társadalomhoz való igazodás képtelensége alakít ki a sorozatos visszautasítások nyomán.

Ott áll mindez az akadályoztatott fiatalok gyűjtőfogalom mögött, amelyet ezen a megbeszélésen ugyancsak sűrűn emlegettek. Legalább olyan gyakran, mint a közösségi összefogás igényét, a helyi társadalmi érzékenység nélkülözhetetlenségét, a ráfigyelést, az emberséget, a segítőkészséget és így tovább.

A meglehetősen hosszú kódnevű program azt célozza meg, hogy a megye négy városában kialakított foglalkoztatási központok segítségével mintegy 170, társadalmilag veszélyeztetett – akadályoztatott – fiatal álljon tizenöt hónap múlva munkába, illetve több mint 120-an vegyenek részt oktatásban, képzésben, átképzésben, szakosodásban, hogy majd ez jelentsen számukra valamiféle esélyt a majdani munkába álláshoz.Több mint kilencszázezer lej értékben a program hátterét az a norvég (valójában közös izlandi, liechtensteini és norvégiai) alap biztosítja, amelyet az elmúlt hónapokban csúcsra járattak a magyarországi médiában, miután némely politikusok hátranyílazó lovasokként többször is körbenyargalták a civil szervezeteket, hogy az állam beavatkozása nélkül van-e joguk vagy sem önállóan elkölteni a számukra kiutalt, illetve az általuk elosztásra kerülő külföldi pénzeket.

Nos, ilyesféle harci kürtökre itt nem kell számítani. A programot ugyanis a Romániai Szociális Fejlesztési Alap ügykezeli, amely sok hazai más alaphoz, ügynökséghez stb. stb. hasonlóan voltaképpen a kormány egyik (ál)civil szervezete, Hargita megyei megbízottja pedig az a Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság, amely együttműködik a Mozgássérültek Hargita Megyei Egyesületével, a Lókodi Ifjúsági Alapítvánnyal és a Domus Alapítvánnyal, azaz mind-mind olyan szervezetekkel, amelyek már hosszú esztendők óta ugyanilyen célokért tevékenykednek, és a megyei tanács is nem egyszer kifejezte nem csupán támogatási szándékát, hanem gyakorlatilag is támogatott.

Tehát nem a háttér megszervezésével lesz a gond, hanem azzal, ami utána következik. Hasonló témájú hazai és uniós programok valamint a munkaerő elhelyezési gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy a székelyföldi vállalkozások jelentős része (nagy-nagy tisztelet a kivételeknek!) meglehetősen érzéketlen a hátrányos helyzetűek munkavállalása iránt és ez a szemlélet annak ellenére sem változott meg, hogy a romániai költségvetés a munkát vállalni szándékozók végzettségnek megfelelően jelentős összegekkel járul hozzá a cégek béralapjához. Az előítéletek, a sztereotípiák olyannyira erősek, hogy ha valaki bizonyos – és a megyében jól ismert – iskolák elvégzése után kopog az ajtón, legtöbbször úgy léptetik vissza a küszöbről, hogy még egyetlen mondat elmondására sincs lehetősége.

A legnagyobb kérdés tehát nem a képzés, átképzés, hanem ennek a szemléletnek a megváltoztatása. Ami aligha történik meg máról-holnapra. Talán nem ártana egy picit a környezet- és természetvédő tevékenységhez fordulnunk. Úgy véljük ugyanis, hogy e téren csak akkor következik be legalább lassú változás, mind egyéni, mind helyi közösségi szinten, ha már az iskolában, tanévről-tanévre ilyen szemléletre neveljük a gyermekeket. Alighanem legalább ilyen fontos lenne mindez a társadalmi érzékenység növelésének a tekintetében is.