Kevesen tudják, hogy amikor 1848 március 15-én a lelkes pesti ifjúság Budán a sajtóvétségért börtönbüntetésre ítélt, szlovák-horvát származású Táncsics Mihályt kiszabadította, akkor még Stáncsics Mihály néven csukta be maga mögött a vasajtót, majd az S betűt kiszabadulása fölötti örömében hagyta el a nevéből.

Táncsics neve azóta egybeforrt a forradalom tizenkét pontjának első mondatával, a sajtószabadsággal és a cenzúra eltörlésével. A elkövetkező hetek-hónapok azonban a sajtószabadság szempontjából sem voltak annyira egyértelműek, ahogyan a szépítő emlékezet felidézi.

Március 15. után a helytartó tanácsi rendelet megszüntette ugyan a megelőző cenzurát, a sajtó-visszaélések megelőzésére azonban elrendelte, hogy minden sajtótermékből példányt kell küldeni egy huszonöt tagú bizottságnak, az általa megállapított sajtóvétségeket pedig a büntetések kiszabására jogosult rendes bíróságok elé kell utalni.

Az országgyűlés március 20-án fogadta el a sajtótörvény tervezetét, amely eltörölte ugyan a cenzúrát és meghirdette a gondolatközlés szabadságát, azonban a lapindítási jogokat olyan magas óvadék letételéhez kötötte, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette a társadalom vagyontalanabb rétegeinek a sajtóhozzáférést. Március 22-én az új sajtótörvény tervezetét a pesti városháza közgyűlésén összegyűlt tömeg elégette.

Az április 7-én elfogadott sajtótörvény végül felére szállította le a kauciókat, biztosította a gondolatközlés szabadságát és szabályozta annak gyakorlását. Súlyos börtönnel és pénzbírsággal fenyegette az izgatást, az alkotmány és a közrend erőszakos megzavarására irányuló lázítást. Vétséget követ el az is, aki vallásból és erkölcsből csúfot űz, egyéneket vagy hatóságokat megrágalmaz. A sérelmezett sajtótermékeket a vizsgálóbíró azonnal betilthatta.

Az új törvény érintette magát Táncsics Mihályt is, aki kiszabadulása után nem egyszer összetűzésbe került a magyar forradalom vezetőivel. 1848-ben még bejutott ugyan az első országgyűlésbe, szabadulása után két héttel Munkások újságja néven hetilapot is kiadott, annak gyökeres társadalmi átalakulásokat követelő programjával viszont Kossuthék nem értettek egyet, és a lapot az év végén, sajtószabadság ide vagy oda, már be is tiltották. Táncsics ugyanis újságjában következetesen szót emelt az általános választójogért, a főrendi ház megszűntetéséért és főként az úrbéri viszonyok felszámolásáért. “A kormány az országért van – írta egyik korabeli vezércikkében a mindmáig érvényes, de oly ritkán betartott mondatot – tehát fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik.”

Ami persze nem mindenkinek tetszett, mint ahogyan az éppen aktuális hatalom az ilyen jellegű mondatokat azóta sem szereti, hiszen tisztában van vele, hogy az információs források és a közvetítő eszközök birtoklása, vagy éppen a tartalmak kialakítása szorosan kötődik érdekeinek érvényesítéséhez.

Persze, más szempontok alapján legalább ilyen fontos érdek lehetne az is, hogy a társadalom minél több tagja és csoportja részesüljön az érvényesüléséhez szükséges ismeretekben, illetve rendelkezésére álljanak olyan eszközök, amelyeken keresztül bárhol és bármikor kifejtett véleményével alakítani tudja saját helyi társadalmát, közösségét, országát vagy nemzetközi szövetségeit. Azaz valóban legyen demokrácia és egyenjogúság, egyenlőség és méltányosság.

A jelzett két alapvonulatnak megfelelően, történelmi összefüggésekben, a szakemberek négyféle médiarendszert különböztetnek meg. Tekintélyelvű rendszerben a sajtót az uralkodó rendszer birtokolja vagy irányítja. A totalitárius rendszerben az állam közvetlen beavatkozása érvényesül. Mindkettőben az egy forrástól több befogadóig terjedő út kezdő állomásain a jól ismert cenzúrával könnyű volt visszafogni, válogatni vagy torzítani az információkat. Az úgynevezett libertáriánus rendszerben a médiát a gondolatok és nézetek szabad piacának fogják fel, és mint minden piacon, itt is termékek forognak, illetve magától értetődik, hogy az adás-vételekből haszonnak, azaz profitnak kell származnia. A médiatermékeknek ez a Brown-féle mozgása már ellenőrizhetetlen a cenzúra klasszikus eszközeivel. A negyedik, a társadalmi felelősség modellje mindezzel szemben a médiát nemzeti és nemzetközi erőforrásnak tekinti, amelynek legfontosabb célja az emberi társadalom különböző szereplői között a párbeszéd fenntartása.

Mai világunkban, néhány országot leszámítva, nyilvánvalóan a libertáriánus és a társadalmi felelősség modelljeinek az útvesztőiben kell eligazodni, megpróbálva válaszolni néhány alapvető kételyre: lehet az ilyképpen értelmezett médiarendszer önszabályozó, avagy szükség van külső beavatkozásra? Ha pedig ez utóbbi érvényesül, akkor tekinthető mindez kényszernek, valamiféle hatalmi érdeknek, vagy inkább olyan eszközök sokaságának, amelyek a demokratikus társadalmakat, illetve az országok és nemzetközi kapcsolatrendszereik demokratizmusát szolgálják?

Ahhoz, hogy megtaláljuk a korántsem fekete-fehér, hanem meglehetősen sokszínű és több összetevőből álló választ, mindenképpen gondolnunk kell a demokratikus társadalmak legalább három jellemzőjére: az információhoz való jogra és más emberi szabadságjogokra, a politikai és kulturális sokszínűségre, a közérdekre és mindazokra a hatékony kommunikációs lehetőségekre, amelyek lehetővé teszik, hogy az említettek érvényesüljenek.

Ha pedig mindezekhez hozzátársítjuk még azt a kivánalmat is, hogy a kommunikáció gazdasági környezete ne legyen kiváltságosok előjoga, hanem minden érdekelt számára biztosítsa az esélyegyenlőséget, hogy a kommunikáció ne sértse, hanem kiteljesítse a személyiségi jogokat, hogy tartsa tiszteletben a köz- és magánszféra határait, akkor már közel járunk ahhoz, hogy felismerjük: az önszabályozás nem elegendő – szükség van a szabályozásra. De tegyük mindjárt hozzá: csak az a médiaszabályozás lehet a jelenkori demokratikus vagy demokratizálódó társadalmak számára hasznos, ha úgy tetszik, legitim és legitimálható, amely az említett jellemzők érvényesülését segíti elő, nem pedig a beszűkítésük szolgálatában áll.

Egyszóval, a tizenkilencedik század óta a sajtószabadság fogalma bonyolultabbá vált, de akár a kristály az egészet, úgy hordozta már 1848 és 1849 az alapvető ellentmondásokat.