Az RMDSZ alapította Csíki Nők Területi Szervezete az év elején Csíki Nők témával hirdetett fotópályázatot. A több mind negyedezer fotó megtekinthető a szervezet Facebook oldalán, és negyvenet papírformában is kiállítottak. A megnyító után sokan megkértek, hogy bemutató szövegemet tegyem közzé, és teszem is, annál inkább, mert úgy érzem, hogy néhány mondatán jóval szélesebb körben is érdemes elgondolkodni…

„Kedves közönség! Az elmúlt években, sőt évtizedekben, számos fotókiállítást nyitottam meg, rengeteg fotóművész barátom van, szóban-írásban sok-sok tárlatot értékeltem, de amikor egy hónappal ezelőtt a Csíki Nők területi szervezete, pontosabban Lőrincz Csilla, a kiállítás fő szervezője megkért, hogy vállaljam el ennek a rendezvénynek a megnyítását, azért mondtam igent, mert magam is roppant kiváncsi voltam, hogy egy ilyen, a nemi korláton túl bármiféle témabeli leszűkítést elvető tömegkiállításra milyen mennyiségben és minőségben érkeznek a képek. Ráadásul 2015-ben, egy olyan digitális korban, a világhálós közösségi oldalaknak abban a diadalmenetében, amelyben egyre inkább a vizuális nyelv veszi át a szavak és szövegek szerepét, olyan napokban és hónapokban, amikor bárki, bármikor és bárhol ugyanolyan könnyedséggel fényképez, mintha reggelente otthon meginna egy csésze teát vagy kávét.

Ahogyan gyűltek a Facebookon a felvételek, úgy nézegettem többször jómagam is, majd elgondoltam: mi történne, ha nem Székedi Ferenc venné szemügyre ezeket a képeket, aki négy és fél évtizedes újságíró és közéleti gyakorlata alatt minden bizonnyal többezer csíki nővel találkozott, hanem mondjuk a budapesti Szabó János vagy éppen a londoni John Brown, netán a berlini Hans Schuller, esetleg a bukaresti Ion Popescu, aki soha nem járt errefelé? Mit látnának ők a világhálón végignézhető felvételeken, milyen benyomásaik támadnának a csíki nőkről és általában Csíkról?

Megmondom.

Mindenekelőtt arra gondolnának, hogy Csíkban ugyancsak gazdag a gyermekáldás, semmi gond a népszaporulattal, hiszen ha néhányszáz kép között ennyi ifjú anyukával és mosolygó kisgyermekével találkoznak, akkor az egy igazán remek helyi társadalom, ahol kimondott derűlátással gondolnak a jelenre és a jövőre.

És a képek láttán alighanem a következő gondolatuk ez lehetne: Csíkban nagy figyelmet fordítanak az idős nőkre, a nagymamákra vagy éppen az özvegyekre, akik ugyan együtt öregednek a házakkal, de egyetlen pillanatra sem tétlenek, hanem mindegyre tesznek-vesznek vagy a konyhában, vagy a kertben, ha pedig éppen nem olyan kézműves mesterségeket menekítenek át, amelyeket máshol a különböző ipari forradalmak már szétvertek, akkor éppen üldögélnek a padon és trécselnek.

Szóval, ha kimondottan információszerzés céljából, azaz dokumentarista szempontok alapján néznék ezeket a képeket, akkor nyugodtan összegezhetnének: Csíkban egy roppant emberközpontú és érzelemgazdag helyi társadalom működik, itt hosszú az élet és kizárólag családközpontú a szerelem.

Persze, ha ez a két kategória túlsúlyban is van, azért azt sem feledhető, hogy képek tucatjain betör, ha nem is a maga teljességében, de legalább résnyire a csíki élet színes forgataga: ünneplő székelyruhás lányok-asszonyok találkoznak mondjuk krumpliültetőkkel vagy -szedegetőkkel, többször is felvillan a zsíros kenyér mint a szociális munka szimbóluma, és egy icipicit azt is látni, hogy azért a művészethez is van valami közük a csíki nőknek. De a tanításhoz, az iskolához, az egyetemhez annál kevesebb, hiszen akár pedagógusként, akár diákként alig látni őket, aki pedig innen ismeri meg Csíkot azt mondhatná, hogy mifelénk az egészségügy alighanem férfiközpontú, akárcsak a különböző hivatalok, mint ahogyan a konditermek, a szépségszalonok, az üzletek, a kávézók, a romkocsmák, sőt a sportpályák is szinte kizárólag a férfiaké, bulizás helyett pedig csak a farsangtemetés a divat .

Ezért ha Szabó János, John Brown, Hans Schuller és Ion Popescu levelet írna nekem, akkor azt válaszolnám: a kiállítás zömét alkotó életképek, szakszóval akár nevezhetnénk szociofotóknak is, korántsem a teljesség igényével készültek. Ha azt akarják látni a maga valóságában, akkor utazzanak ide és ne lepődjenek meg, hogy a képek ellenére nem csupán magyarokkal és cigányokkal találkoznak, mert maga a népesség is egy kissé változatosabb.

Ez ami a tartalmat illeti. Ami pedig a formát: a beküldött képek zöme úgynevezett amatőr fotó. Én ezt korántsem lekicsinylően, hanem tényként mondom. A mindennapi, jövő menő fotózás, a fotózók és a fotósok, azaz a fotós szakma, valamint a művészfotózás között azonban hatalmas különbségek vannak. Nem egyszer megtörténik, hogy az amatőr elkap egy ritka pillanatot, amivel felfut. De a profi felkészül erre a pillanatra, a fejében már előre megalkotja azt a kompozíciót, amelynek megvannak a maga szabályai, nem véletlenül keresi a szokatlan szögeket és nem véletlenül fűz hozzá a képhez az elsődleges látványon túl más és más jelentéseket. És igen gyakran, igen tudatosan – beállít valamint, a fotózás pillanata után pedig még nagyon sokat dolgozik. Talán azt is mondhatnám, hogy szavakkal példálózzak: az amatőr fotó az élet jegyzőkönyve, a művészfotó pedig az élet szépirodalma, ahol minden szó megválogatott és minden vessző a helyén van. Vagy ha nincsenek vesszők, akkor hiányuknak is meg van a maga szerepe.

Itt a teremben, és a Facebook-tárlaton még inkább, jól látszik, hogy ki az amatőr és ki a profi, együtt talán csak úgy versenyeztethetők egymással, mint a csíki símaratonon: a közös indítás után a profik azonnal az élre állnak, ott is maradnak és az első helyeken érnek be a célba. Azért úgy gondolom: ennek a kiállításnak mint ötletnek, mind kezdeményezésnek megvannak a maga közösségteremtő, közösség bemutató érdemei, de az elkövetkezőkben szét kell bontani mind a témákat, mind az alkotókat, és akkor kisebb merítéssel többet lehet fogni. Hogy a vasárnapi Nőnaphoz hűen fogalmazzak: szerelem sem lebeg a fejünk fölött csak úgy általában, hanem mindenki megtalálja a magáét. A csíki nő is. Köszönöm a figyelmüket!”