Biztos vagyok benne, hogy a maszol.ro olvasói közül sokan követték figyelemmel a tévécsatornákon a múlt heti nagyszabású auschwitzi megemlékezés élő közvetítését. Számomra azok a képek maradtak a legmegdöbbentőbbek és legmegrázóbbak, ahogyan a rendezők és az operatőrök megtalálták mindazokat a szögeket, amelyek az egykori koncentrációs táborra, az ott vonuló menetoszlopokra emlékeztettek. Ezúttal nem volt érdekes az emlékműhöz egymás mellett vonuló állam-és kormányfők arca, a reflektorok sem őket világították meg, hanem a szögesdrót-kerítésekről és betonoszlopokról sugároztak szerteszét, mint egykoron, a korabeli marhavagon kerekei közül pedig csak azokat lassan haladó lábakat lehetett látni, amelyek mintha ugyanúgy vánszorogták volna végig ezt a gyötrelmes utat, mint hét évtizeddel ezelőtt.

Amint figyeltem a képeket, amint hallgattam az angol nyelvű kommentárokat, amelyek nem is egyszer kihangsúlyozták, hogy az itt elpusztított másfél millió emberélet közül minden harmadik magyar, eszembe jutott a nagyszerű erdélyi író, Karácsony Benő, aki már nem érte meg a láger Vörös Hadsereg általi felszabadítását, hanem néhány hónappal azelőtt itt halt meg, és fogalma sem volt arról, hogy Ferenc fiával, a budapesti Műszaki Egyetem legkiválóbb végzősével már nem is akárhogyan végeztek a nyílasok. Egy régi, omladozó fal mellé állították és addig ássatták vele a saját sírját, amíg a a kövek, a téglák, a vakolat rá nem omlott.

Természetesen minderről jó ideig fogalmam sem volt, hiszen Karácsony Benőről hosszú-hosszú éveken át nem az iskolák, hanem csak a könyvei beszéltek. Egészen kis srácként a Napos oldal volt az első regénye, amelyet elolvastam, még abban a vászonkötésben, ahogyan az Erdélyi Szépműves Céhnél megjelent, és amely házunk padlásán néhány más társával együtt  túlélte a háborút. És ahogy teltek-múltak az évek, újra meg újra a kezembe vettem, és mindig felfedeztem benne – a finom irónia, az erdélyi kisvárosok olyannyira korhű leírása és társadalmi viszonyainak tökéletes jellemzése mellett – a hihetetlen emberséget, ahogyan utolérhetetlen mélabús érzékenységével megteremtette és beszéltette magyar, román, szász vagy éppen zsidó hőseit.

Később, valamennyi írását elolvasva, egyre inkább kialakult bennem a meggyőződés – amellyel egészen biztosan nem vagyok egyedül –, hogy ha más korban él, ha megadatik neki, mint Kertész Imrének, hogy megírja a saját földi pokoljárását, az első világháborút a magyar-osztrák oldalon nem is akárhogyan végigharcoló Karácsony Benőnek ott lett volna a helye a magyar irodalom legnagyobbjai között.

Sajnos, erre már nem futotta életéből. Salamon László, az erdélyi író- és költőtárs, akinek sikerült túlélnie a lágeréveket, jegyzi meg emlékirataiban: “Utoljára futólag Auschwitzban találkoztam vele. Csíkos rabruhában, egy barakk falának dőlt a tikkasztó napsütésben. Nagyon »megörültem«, hogy életben látom, hangosan üdvözöltem. Amikor banális szavakkal hogyléte felől érdeklődtem, tétova tekintetű szemét rámszegezte és így szólt: - Készülök megírni az Árnyékos oldalt.”

Eddig az idézet és a hetven éves éves évfordulónak minden perce, minden szava és minden képsora erre az árnyékos oldalra figyelmeztetett. Amelyet nem szabad felednünk, amelynek történelmi körülményeit gyermekeinknek, unokáinknak többször is el kell mondanunk, hadd lássák, hová vezethet a fajgyülőlet, a perzselő nacionalizmus, a másság lábbal tiprása az emberi értékek megismerése és elismerése helyett.

Karácsony Benő néhány munkáját annak idején megjelentette a Domokos Géza vezette Kriterion kiadó, az elő- és utószavakban lehetett valamelyest tapogatózni az életrajzban. Jelenleg az Erdélyi Riport is újból kiadja regényeit, közben doktori disszertációk is foglalkoztak vele, és hosszabb életrajza is megjelent, ugyanakkor szerepel több világhálós adatbankban.

Aligha lehet azonban azt mondani, hogy a mai fiatalok ismerik ezt a nagyszerű életművet, vagy éppenséggel ifjúkori városában, Gyulafehérváron (ahol katolikus gimnáziumot végzett) különösképpen ápolnák az emlékét.

“Az a nézetem minden világnézetről, hogy az úgy nézi a világot, mint mi a holdat: mindig csak az egyik oldalát látja és halvány gőze nincs arról, hogy mi történik az érem másik oldalán.” Ezt írja valahol és nézzünk csak szét jelenlegi szűkebb és tágabb világunkban: nincs igaza?