Nem tudom, hányadszor látom ezekben a napokban ugyanazt az Ilie Şerbănescu bukaresti közgazdászt ugyanazzal a szöveggel a Duna TV vagy más magyarországi közszolgálati televíziók híradóiban, esetleg más műsoraiban – az igazság az, hogy különösképpen az előbbiek egymástól majdhogynem megkülönböztethetetlenek –, amelyekben elmagyarázza, hogy az IMF-hitelektől Románia miért lett gyarmat, és milyen jó dolog az, hogy Magyarország kormánya harcol a gyarmatosítás ellen... Mindebből nyilvánvalóan azt a következtetést vonom le, hogy a közszolgálati adókat felügyelő kormányirányítottt intézmények megkapták a feladatot: össze kell gyűjteni a nemzetközi elismerés morzsáit, mindegy, hogy kitől, mindegy, hogy honnan, csak éppen mondjanak valami jót és szépet az éppen fellángoló vagy elcsituló gazdasági szabadságharcról.

Persze a magyarországi közszolgálati híradók nézőinek – a nézettségi felmérések szerint roppant kevesen vannak – fogalmuk sincs arról, hogy a jelzett úriember Romániában már régóta a múlt, valamikor a Ciorbea-kormány idejében lépett elő mindenttudó tévé kommentátorságból a miniszterségig, de néhány hónap leforgása alatt alighanem ő maga is rájött arra, hogy az országvezetésben a szavak és tettek, a vágyak és lehetőségek között óriási különbség van. Arról nem is beszélve, hogy a romániai magyarsággal kapcsolatos korabeli vagy későbbi kijelentései korántsem tükrözték azt a hatalmas rokonszenvet, amelyet most az úgynevezett unortodox magyarországi gazdaságpolitika kapcsán mindenképpen szeretnének kipréselni belőle.

Szóval az igazság az, hogy Magyarország kormánya bármiféle jelenlegi intézkedésével kapcsolatban úgy keresi a pozitív visszajelzéseket, mint mások azt a bizonyos varrótűt a szénakazalban. Pedig ha visszatekintünk az időben, szépen sorjáztak egymás után olyan esztendők, amikor sem a tekintélyért, sem az elismertségért, sem az együttérzésért, a bátorításátért, a támogatásért nem kellett könyörögni. Igaz, azokat az eseményeket soha nem nevezték a választási eredményeket átkeresztelők győztes fülkeforradalmaknak, hanem egész egyszerűen forradalmaknak.

"Mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak útját álltuk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy ellenálltunk." Emígyen szólt Kossuth Lajos 1849-ben, és ezt a mondatot annak a könyvnek a zárószavából idézem, amelyről sokat hallottam, de mit hoz a véletlen, éppen ezekben a napokban bukkantam rá az egyik antikváriumban. Ugyanaz a címe, mint az 1956-os csíkszeredai emlékszobornak, ahol október 23-án megemlékezést tartanak. Gloria Victis, azaz dicsőség a legyőzötteknek. A könyvet az 1956-os magyar forradalom tizedik évfordulóján Münchenben adták ki a Danubia nyomda műhelyében, Tollas Tibor szerkesztésében, Mátravölgyi Lajos nyomdászmester szedésében, és nem véletlenül jegyzem meg a nevét, hiszen a négyszáz oldalnyi, soknyelvű antológiában nem csupán latin, hanem cirill és sok más típusú betű-, netán szókép keveredik, mivel a világ közel félszáz államának a költőí írtak arról, mit is jelentett számukra és népeik számára ez a magyar áldozatvállalás. És nem akármilyen nevekről van szó, még az illusztrációkban sem. Hiszen az osztrák expresszionizmus vezéralakjának, Oskar Kokoschkának a magyar forradalom és szabadságharc hatására készült litográfiája vezeti be a kötetet, majd prózaként az az Albert Camus-szöveg következik, amelynek csupán egyetlen mondatát idézik oly gyakran ("A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben."), noha figyelmet érdemelne egy másik is: "Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, kiigazítva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidarításunkat egy végre egyesülő Európában."

A kötet a minden földrészről származó eredeti versével, illetve magyar fordításával erről a szolidaritásról szól, a végre egységesülő Európa pedig itt van, ennek Magyarország és a magyarság is része – márpedig önmaga ellen ugyan ki folytathatna szabadságharcot. Azok az országok, amelyek egy önként vállalt értékközösséghez, a saját részvételük nyomán is folyamatosan átalakuló, a valósághoz szüntelenül igazodó eszme- és eszközrendszerhez tartoznak, soha nem lehetnek önmaguk gyarmatai. Ezért csínján kellene bánni a fogalmakkal, a metaforákkal, az összehasonlításokkal. Hiszen a történelem arra tanít: leginkább azok maradnak hősök, akikre emlékeznek, és csak nagyon ritkán azok, akik éppen emlékeznek.