Gál Mária: Je suis Charlie

2015.01.07 – Európa szeptember 11-éje. Nem túlzás, a tegnapi párizsi terrortámadással a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen új időszámítás kezdődött Európában. A dzsihád, a terror új fejezete nyílt meg. Mint ahogy a terrorellenes harcé is.

A 01/07 a mi 09/11-énk lett. És talán nem véletlenül. Inkább törvényszerűen.

Nemsokára indulnom kell a szerkesztőségbe, egy európai főváros, többmilliós keresztény központ szívében fekvő kis redakcióba, és nem tudom eldönteni, mit szeretnék – azt, hogy talpig felfegyverzett kommandósok őrizzék már az utca bejáratát, ahol alig kétszáz-háromszáz méteren belül két országos napilap és egy televízió működik, vagy legyen minden a régi, tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna tegnap, hiszen mi sem Mohamed-karikatúrákat nem közöltünk le, sem nem egy olyan országban élünk, ahol az iszlám és az iszlamista vallási érzékenység, a halálkultuszba átment fanatizmus tényező lenne.

Nem hiszem, hogy közvetlen veszély fenyegetne, de azt tudom: nem üres szólam, hogy a párizsi Charlie Hebdo szerkesztőségével együtt minket is támadást ért. Mindnyájunkat, nemcsak újságírókat, akik hiszünk benne, hogy a demokratikus társadalomban mindenkinek joga van a gondolat, a szólás és a sajtó szabadságához. Mindenkinek joga van elmondani, leírni, lerajzolni azt, amit gondol és hisz, joga van igenis akár ki is gúnyolni bármilyen vallási vagy politikai fanatizmust.

Láttam olyan különböző nyelven megjelent posztokat, hogy a párizsi kollégák maguk keresték maguknak a bajt, kihívták maguk ellen a sorsot, direkt hergelték a dzsihádistákat. Persze, lehet így is értelmezni, mint ahogy úgy is, hogy ami ma folyik Európában az már kultúrák, világok harca. De nem az. A tizenkét franciát azért ölték meg, mert tették a dolgukat – az újságírók megalkuvás nélkül és válogatás nélkül pécéztek ki sorra minden szélsőséget, s ez alól az iszlám sem volt kivétel. A rendőrök is csak szolgáltak és védtek, tették azt, amire felesküdtek, majd golyóval a fejükben végezték.

Nem a Nyugat harcol a muzulmán világgal, és nem a muzulmán világ a kereszténységgel. Még akkor sem, ha voltak –márpedig a híradások szerint voltak – olyan palesztin menekülttáborok, ahol a párizsi mészárlás híre hallatán örömtüzek gyúltak, örömlövések repültek az ég felé, és néhány fanatikus átszellemülten ünnepelte az iszlám győzelmét. A dzsihádista internetes média is ünnepelt, de még ez sem a muzulmán világ. A muzulmán többség ugyanolyan döbbenten áll a történtek előtt, mint mi, hiszen nem igaz a látszat, amit ezek a gombamódra szaporodó vallási őrültek próbálnak kelteni – hogy minden muzulmán végső célja a dzsihád, a szent háború, az iszlám állam megvalósítása (nem a terrorszervezetre, hanem az eszmére gondolok) a földkerekség minden szögletében.

Nem, bármennyire más kultúra és más szemlélet, a muzulmán anya is életre, nem pedig szent halálra szüli gyermekeit. A muzulmán szülők is nagy többségükben azt szeretnék, hogy gyermekeik felnőttek, családos emberek legyenek, hogy láthassák felnőni unokáikat is. Ez nem vallás, ez emberi természet kérdése. Nem azt akarják, hogy gyermekük tizennyolc évesen feláldozza magát, még ha hite szerint a próféta ezt külön jutalmazza is. Azt szeretnék, hogy éljen, mint ahogy mi is élni, dolgozni szeretnénk.

A terror mégis virágkorát éli, igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy Oszama bin-Laden likvidálásával a SEAL kommandó a hidra fejét vágta le. 2011. május 2-a, az abbotábádi rajtaütés is egy új kezdet volt – a hidra új fejeket növesztett, sok kisebbet, amelyek, úgy tűnik, veszélyesebbek, mint az előző vízfej. Veszélyesebbek, mert kiszámíthatatlanabbak, kiszűrhetetlenebbek, kivédhetetlenebbek.

A terrorellenes harc az új technikai lehetőségeknek köszönhetően sikeres, míg egy nagy, jól szervezett ellenség ellen irányul, míg külső veszélyt kell elhárítania. De azzal nem tud mit kezdeni, ha kuktákból készítenek pokolgépeket önmagukat feláldozó magányos, de dicsőségre vágyó zavaros fejű fiatalok, ha olyanokkal kell szembeszállnia, akik közöttünk nőttek fel, de származásukból adódóan hátrányos helyzetbe kerültek, így frusztrációkkal telve az egyre kevésbé befogadó másik kultúrát okolják gondjaikért. A világ legjobb terrorelhárítása sem tud mit kezdeni azzal, ha a tizennyolc éves gyerek a prófétához vágyik, s miután gyilkol, még büszkén fel is adja magát, mert számára a küldetés befejeződött.

Nem, ezzel nem tudunk mit kezdeni. Ezt csak belülről lehet megfékezni, ezt csak saját kultúrája tudja leállítani, mert mindaddig, amíg egyes körökben hőssé válik a tömeggyilkos, addig sok forrófejű fiatal vágyik a dicsőségre.

Hogy mit tehetünk mi? Mit tehet a terrorelhárítás? Még ha giccsesen és elcsépelten is hangzik is: tárgyalni kell, baráti kezet kell nyújtani a muzulmán többség felé, megpróbálni megérteni, elfogadni másságukat, mert csak így tudjuk megértetni, elfogadtatni a saját másságunkat. És közben vállalni azt, hogy mindnyájan Charlie-k vagyunk, akik tesszük a dolgunkat, semmiféle szélsőséget nem fogadunk el, sem a másét, sem a miénket.

Más út nincs. A terror nem győzhet. Indulok a szerkesztőségbe, s már tudom, hogy nem akarok kommandósokat látni az utcában. Nem félek, mert ha félnék, az azt jelentené, hogy máris a terror győzött. 

Kimaradt?