Székedi Ferenc: Ezüstfenyők

Párkányi Raab Péternek a budapesti Szabadság téri szoborcsoportjáról (az éjszaka leple alatt felállított, hivatalosan le nem leplezett, nagy vihart kavart angyalosról, sasosról) azt írta egykori főiskolai tanára, Jovánics György, hogy a bécsi neobarokk és a szocreál giccs elegye. PRP erre ottfelejtett építkezési nehézállványnak nevezte a 301-es parcella szoborkompozícióját elkészítő Jovánovicsnak a Magyar Universitas program keretében létrehozott szobrát.

Az idén Budapesten Turczi István költő kapta meg a 15 millió forinttal járó Prima Primissima-díjat, és akik azon bosszankodtak, hogy miért nem az a Bodor Ádám, akit sokkal jobban értékelnek az irodalmi körökben, nem felejtették el megemlíteni, hogy a kitüntetett a Playboy egykori főszerkesztője volt. (Ezt a tisztséget a Magyar Távírati Iroda kihagyta a hivatalos életrajzból.) Egyik neves erdélyi magyar költőnk közösségi oldalán ezt jegyezte meg: ez a Rima Rimissima díj. És jövőre jön az Ima Imissima.

Amikor Budapesten életműdíjakat osztogatnak a nemzet színészeinek, az erdélyi magyar színháztársadalomban gyakran megjegyzik: ilyenkor szertefoszlik az oly sokat emlegett nemzet, marad az ország, hiszen csak a magyarországi művészek jönnek számításba.

A költségvetési pénzekkel, pénzosztó hatáskörökkel és ingatlanokkal alaposan felhozományozott Magyar Művészeti Akadémia ráborította a fekete leplet az eddig ismert és elismert Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiára, és a valós vagy virtuális világban alig van olyan megnyilvánulás, ahol az egyikhez vagy másikhoz csatlakozott írók, költők és művészek ne tennének epés megjegyzéseket a másik oldalra, különösképpen ha pénzzel járó díjakról van szó.

Létezik azonban egy díj, amelyet erdélyi magyarok adnak erdélyi magyaroknak, amely nem jár pénzzel, csupán egy oklevéllel és egy néhány centiméteres bronzból készült fenyővel – ennek kitüntettetjei fölött soha nem hallottam, hogy fanyalogtak volna. Az RMDSZ Markó Béla alapította Ezüstfenyő-díjáról van szó, amely mindenekelőtt a magyarság érdekében elvégzett, hétköznapi apró munkát díjazza.

Ez az “apró” munka azonban hatalmas, szívós, kitartó, céltudatos és következetes. Nem szavakban, szólamokban, nem közhelyekben nyílvánul meg, hanem olyan tettekben, amelyek befolyásolják a kisebb-nagyobb közösségek mindennapjait, életminőségét.

Az elmúlt években és az idei kitüntettek közül sokat ismerek. De hadd maradjak az idei díjaknál és szűkebb pátriámban, Csíkban.

Székely Ernő, Csíkszentkirály polgármestere valamikor a csíkszeredai polgármesteri hivatalban tanulta meg, hogy mit jelent a pénzforrások felkutatása, a gondokon-bajokon átvezető pontos munka, és ezt a tapasztalatát úgy gyümölcsöztette a Hargita megye székhelyével szomszédos, népszavazás nyomán újból önállóvá vált községben, hogy évről-évre tapasztalni lehetett a fejlődést, a korszerűsödést, a jó irányú változásokat: az infrastruktúra fejlesztésben, a helyi művelődési élet fellendülésében, a falukép megőrzésében és helyreállításában, a civil kezdeményezések felkarolásában, a múltra, de ugyanakkor a jövőre való figyelésben, a helyi hagyományok megőrzésében és testvértelepülések révén a nemzeti és európai nyitottságban, a pénzforrások felkutatásában mind Bukarestben, mind Budapesten vagy éppen Brüsszelben. És képzeljük csak el, Csíkszentkirály minden utcájában az egykori, korhadó deszkák helyett még új és tartós pletykapadok is vannak, hogy amíg az unokák a közösségi oldalakat keresik a mobiltelefonon, addig a nagyszülők és a szomszédok délutánonként a való világban beszéljék ki magukat.

Mindennek rendkívül sok köze van az oly gyakran emlegett önrendelkezéshez, ha úgy tetszik, autonómiához. Mert erre nem csupán róla beszélő, hanem érte cselekvő emberek képesek. Mint például a másik idei, csíki Ezüstfenyő-díjas, Antal Attila alpolgármester, akinek a Csíki Játékszínnel, a Csíki Kamarazenekarral, az Ezer Székely Leány Napjával, a Hargita együttesel, könyvkiadóval, írókkal, költőkkel, képzőművészekkel, civil csoportokkal kapcsolatos figyelmes és minden apró részletre kiterjedő tevékenységét nagyon is jól ismerem, és meggyőződésem, hogy Csíkszereda művelődési élete nélküle nem ott tartana, ahol most van.

Valahogyan így kell elképzelnünk a szülőföld visszaszerzését, amit az Ezüstfenyő díjak jelképeznek. Nem szólamokban, hanem a mindennapi munka cselekvés-sorozatában. Valahogy úgy, ahogyan valóban a fenyők teszik. Lassan növekednek, de biztosan, és csak úgy állják a viharokat, ha nem maradnak magányosak, hanem erdő lesz belőlük.

Kimaradt?