Demény Péter: A budai vár és Bukarest
Ha az ember Kőrösfőn vagy Korondon utazik át, a bóvli szele csapja meg. Sok érdekes, különleges vagy egyenesen szép tárgyat is talál, de rengeteg olyant is, ami a piac legbárgyúbb érdekei szerint készült. S már a látvány is: a bőség, amely zavarba hoz és elkedvetlenít, mert az utazó nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy az is művi.
Amikor Marosvásárhely felé utazom, ugyanezt tapasztalom Ludasnál. Nem győzök csodálkozni rajta, mennyi kerti törpe, patak fölé hajló szarvas és egyéb ilyesmi tárul elém a kanyarban. Nagyon ritkán állunk meg a vendéglő előtt, de a hajtűkanyar miatt látom, amit látnom kell.
Az előző kettő a magyar, az utóbbi a román nemzetiségű konfetti világa, s e különbségnek kétféle olvasata lehet. Az egyik, hogy nemhiába néz ki sokkal szebben és rendezettebben Kőrösfő és Korond: takaros falvak vásárai ezek, vagy inkább takaros vásárfalvak, amelyekben az eladó a saját portája előtt árulja a portékáját. A magyar polgárosodás ténye és tünete az, ahogy a falusi emberek be tudnak lépni valamibe, nem idegen tőlük a polgárság kultúrája, míg a román nyelvben még maga a polgár szó sem létezik. Alianţa Civică – így hívták a Polgári Szövetséget (vagy hívják, ha még létezik), de a főnevet, amelyből a melléknév alakult, nem lehet kikövetkeztetni.
Éppen ezért Ludason a mocskos, szinte gyomorforgató, de mindenképpen ízléstelen kanyar, a sáros cukrozott takony, ahogy Hofi nevezte az ilyesmit, nem nagyon elegánsan, de rendkívül találóan.
A másik olvasat: Ludas a helyén van. A magyar bóvli olyan pompázatos, hogy az már önmagában felkavaró. A szabadtéri bevásárlóközpont, a fedetlen csillogás, a magyarországi buszturisták skanzene, egy budai vár vidéken. Ezzel szemben a román illeszkedik a környezetéhez, alkalmazkodik, hasonul hozzá, hiszen együtt születtek. Bukarest a kanyarban.
Még érdekesebb a túlzott ígéretek között tátongó különbség. A túlzás Hermann István esztéta szerint a giccs lényege. „Napóleon találta fel a giccset" – írja a professzor, s a közismert mondásra hivatkozik, miszerint „mindenki a tarsolyában hordja a marsallbotot". Ez egy akkora nagyvonalúság, amilyent csak egy alacsony ember engedhet meg magának. Hogy Napóleon egy korzikai káplárból lett marsall, az tény. Hogy minden káplárból marsall lesz egyszer, ez olyan hazugság, melynek mértéke szintén nem szorul bizonyításra, s mellesleg nyilván Napóleon örült a legjobban, hogy nem vált valóra, bár ezzel buzdította a katonáit. Ha mindenki marsall, akkor ugyan ki a marsall?!
Mit ígér Korond és Kőrösfő? Valami olyasmit, hogy ha fékezel és körülnézel itt, még gazdagabbnak és kirittyentettebbnek érezheted magad, mint eleddig. Ha mostanáig volt lány a törülköződön, most már lesz őzbak is a falvédődön. Tiszta, csillogó-villogó házadba a boldogság kerül be így, nem kevesebb. A boldogság és a fényűzés.
És mit ígér Ludas? Azt, hogy bár általában nem vagy te gazdag, mégis kedélyes embernek tudlak, s ha vásárolsz egy kerti törpét, sokkal nagyobbakat fogsz röhögni, s még valami büszkeség is motozhat majd benned, ha megmutatod a rokonaidnak, a barátaidnak, a kollégáidnak. Már nem leszel az a senkiházi, akinek nem elég, hogy a fizetése alacsony, s bár egy alimentárája sincs, még egy kerti törpét sem tudott venni a balfácánja. Majd megmutatod te! Mit neked egy nipp a vitrinben?!
A fentieket vitriolosan mondom ugyan, de némi empátiával is. Egyrészt mindenki abból boldog, ami ő – a hagyományt, a családot, a szokásokat, a szép belénk nevelt kritériumait nem kaparhatjuk le egyik napról a másikra, mint a borostát; korán keljen, aki hosszú évszázadokat akar ledobni magáról.
Másrészt nem tudom feledni Kosztolányi zseniális sorait A szegény kisgyermek panaszai ciklus Szegény anyám csak egy dalt zongorázik című verséből: „Kopog-kopog a rossz vidéki valcer, / és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő." Az emlékek, a kegyetlen idő, a fájó emlék, a szeretett anya képe megszépíti, igazzá és hitelessé teszi a legócskább melódiát is.
Ki tudja, mi szépíthet meg egy őzbakot?