Szatmárnémeti lakossága 37-40 százalékban magyar, 60 százalékban román. Mégis az Északi Színház magyar tagozatának, a Harag György Társulatnak az eladott jegyekkel mérhetően jóval nagyobb közönsége van, mint a románnak. Hiába, az igényesebb és sokrétűbb városi kultúra nem pár év alatt ragad az emberre, márpedig a románság fele az utóbbi időkben telepedett meg itt.

Az új évadról egy-két bemutató még nem sokat mond, de az csaknem biztosra vehető, hogy mind a román, mind pedig a magyar tagozat közönsége egy-egy fővel gyarapodik. Ezt a bejelentést nem más, mint a polgármestert tette! Dorel Coica, akit a sajtó már többször kikezdett, hogy nem jár a színházba, s ezért is hanyagolja el az intézményt (legutóbb a színészek nyári vakációs pénzét egyébre költötték), a napokban ígérte, hogy ezután másképpen lesz. A román tagozat minden olyan előadását megnézi, amelyik nem alkoholistákról, kurvákról és kábítószeresekről szó. (Mert hát fő az erkölcs!). Anyósát pedig, aki kitűnően beszél magyarul, elküldi a magyar előadásokra. Mellesleg a feleségét is küldhetné, mert anyósa lányáról is úgy tudja az egész város, hogy jól bírja a magyar nyelvet.

Mivel nagyrabecsült polgármesterünk– megnyilvánulásaiban – fölötte színes egyéniség, engedtessék meg, hogy magam is az legyek. Fenti véleményéből messzi cseng, hogy a sajtó noszogatására fel akarja lendíteni Szatmárnémeti színházi életét.

Méghozzá úgy, hogy mind a román, mind a magyar tagozatra gondol. Igy még a gyanúja sem merülhet fel annak, hogy a város első embereként csak az övéinek kedvez. Éppen eleget kapott már a fejére, hogy a közpénzek elosztásánál a magyar kulturális rendezvényekre összehasonlíthatatlanul kevesebbet ad, mint a románokra (messze a 60/40 arány alatt). Mostani gesztusával talán arra gondolt, hogy egy anyós a magyaroknál is sokat nyom a latba.

Példaadó kezdeményezése, ami nem csak a színházak nézőszámát növeli, de a román-magyar testvériség további szilárdítását is növeli, akár mozgalmat is elindíthat. Ha minden vegyes házasságban élő román férfi elküldi anyósát a magyar előadásokra. Hogy mennyien lehetnek, nehéz felmérni, de nem tévedünk, ha országosan több tízezerrel számolunk, hisz az idén csak Kolozsváron közel száz ilyen vegyes házasság köttetett, alig valamivel kevesebb, mint magyar-magyar, miként egyik korábbi írásunkban olvashattuk.

Nálunk, Szatmárnémetiben, a helyi lapokban közölt heti listából, a nevek után, arra lehet következtetni, úgy egyharmada vegyes. Tapasztalataim szerint, amit talán a másokéi is alátámasztanak, a mi lányainknak van eszük, mert elsősorban a jobb pozícióban lévő, pénzesebb fecsorokra hajtanak. Jóllehet többségük aligha olvasta a „legnagyobb magyar” Széchenyi István Hitelét, amelyben az is benne van, hogy az embereket nem annyira a nemzeti érzés, mint inkább az erkölcsi és anyagi haszon motiválja.

Persze a fecsorok nagyon jól tudják, hogy a magyar lányok más hazai társaiknál háziasabbak, ízletesen főznek, szépen rendben tartják a lakást. Némi sarkítással azt is írhatnánk, hogy estenként mindig meleg étellel, fürdővízzel és (már bocsánat) tiszta gatyával várják szeretett férjüket. Igy hát a felkapaszkodott román legények is előszeretettel választják őket feleségül. Nemcsak igazgatók, osztályvezetők, de miképpen mifelénk is, polgármesterek és megyei elnök is. Mert hát a Széchenyi-mondás náluk is érvényesül: nagy, sőt még nagyobb hazafiak ők választáskor vagy egy román-magyar futballmérkőzés okán, de a finom gulyást, bográcsost, halászlét nem adják a puliszkáért.

Az Európát jártak közt mind többen vannak olyanok, akik egy olyan éles focimeccset, mint nemrég a bukaresti volt, feleségükkel felváltva néznek hol a román, hol a magyar tévében. Mások azt mondják élettársuknak: „Dacă vrei să-i vezi pe bozgorii tăi, akkor a másik szobában anyósommal nézzed Budapestet!”

Sokat gondolkoztam, mivel viszonozhatjuk Coica úr nemes gesztusát. Jobb nem jutott eszembe, mint az, hogy a magyar férjek is küldjék román anyósukat a román előadásokra. Sőt olykor menjenek velük, hogy jobban megértsék: mit üzen ma nekünk Caragiale!