Tűnődöm a témákról. Johannisról írni megint? Persze lehetne, kiemelve, hogy a Welt am Sonntag német lapnak adott interjújában nem köntörfalazik, annak ellenére, hogy Merkel levélben köszöntötte. Németsége a német nyelvhez és kultúrához köti, nem pedig Németországhoz – mondotta, és ezen nekünk, romániai magyaroknak is el lehetne morfondírozni...

Vagy a Mikó visszaállamosításáról valami újat? Persze az általános felháborodáson túl jó lenne tudni azt is, hogy mostanig – egészen pontosan, évről-évre – ki volt a tulajdonos és ki volt a bérlő, hogy havonta, évente milyen nagyságrendben és hová-merre mentek a közpénzek. Ha pedig az iskola visszakerül az „államhoz”, azaz a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalhoz, akkor hogyan és milyen irányban alakulnak a bérlemények. Egyáltalán, jó lenne egyszer már látni egy olyan listát, hogy a különböző polgármesteri hivatalok mennyit fizetnek az adófizetők pénzéből az egyházaknak azért, mert úgymond világi iskolák működnek a visszakapott egyházi ingatlanokban. És hogy mit is kötnek ki a bérleti pénzek felhasználásáról a szerződések, illetve mennyire tartják be ezeket...

Mindezt nyilvánvalóan mindenféle előfeltételezés nélkül, kizárólag az átláthatóság jegyében. Ha már olyan sokat beszélünk az autonómiáról, az egyéni és csoportérdekek fölött álló közösségépítésről és közösségi öngazdálkodásról, akkor ennek nélkülözhetetlen része a közpénzek elköltésének nyilvánossága is.

Egyszóval jó lenne, ha mindig a szavak mögé néznénk, és felfednénk, mit is takarnak. Olvasom például a Székely Nemzeti Tanács honlapján Izsák Balázs elnök felszólalását az ENSZ kisebbségi konferenciáján, és elgondolom, hogy milyen világraszóló összejövetelt is tartott a világszervezet, amelyről nem hallottam, és amelyen Romániát nem valamelyik minisztere képviselte, a romániai magyar kisebbség gondjairól-bajairól pedig nem a legitim és hivatalos képviselet, hanem Izsák Balázs szólalt meg. Kissé utánanéztem, és persze, hogy szó sincs ENSZ-konferenciáról. A világszervezet rendkívül bonyolult és szétágazó szerkezetében, az állandó és ideiglenes bizottságok, tanácsok hosszú sorában működik az Emberjogi Tanács, amelynek szintén van egy sereg alárendelt testülete, és ezek egyike, a Kisebbségi Fórum tartotta meg immár hetedik ülését, egyfajta kétnapos műhelymunkát, ahova előzetes bejelentkezés alapján bárki, akár kisebbségi civil szervezet képviselőjeként, akár magánszemélyként részt vehetett, ha előzetesen regisztráltatta magát. (Persze, amennyiben a nem túl olcsó Svájcban volt rá pénze.)

Én nem kételkedem benne, hogy Izsák Balázs felszólalt a kisebbségek elleni erőszakkal és atrocitásokkal, illetve megelőzésükkel foglalkozó vitafórumon, de ezt nem előadóként, hanem csupán az előadásokat követő panelbeszélgetések valamelyikén tehette. A számomra is megküldött program szerint ugyanis az említett tanácskozáson tartott egy bizonyos Izsák egy videóelőadást, de ez nem Izsák Balázs volt, hanem dr. Izsák Rita, az ENSZ egyik kisebbségügyi jelentéstevője, aki szlovákiai származású, és igen eredményes szomáliai tevékenysége alatt figyeltek fel rá leginkább az ENSZ-szakemberek.

A romániai magyarság és a székelység elleni testi erőszak, a tömeges atrocitások – a vitafórum kérdésköre – ugyanis jelenségként manapság Romániára és a Székelyföldre nem jellemzőek, hasonlók a világ más tájain fordulnak elő. (Illetve Közép-Kelet Európában a cigány kisebbség lehetne az, amelynek a témához lehetne hozzáfűzni valója.)

A Hargita megyei tanács elnöke, aki jóval járatosabb a Székelyföldön, mint Izsák Balázs, a napokban azt mondta: az elvándorlás országos probléma, etnikai hovatartozástól függetlenül – a székelységet is ennek a veszélye fenyegeti, nem a beolvadásé. Az elvándorlás pedig egyértelműen a gazdasági viszonyok függvénye, hiszen ha valaki a saját szülőföldjén úgy élhetne, mint Nyugat-Európában, akkor biztosan nem menne el, illetve csak turistaként járná a világot.

Székelyföld gazdasági fellendítéséről, kitörési lehetőségeiről szinte hetente tartanak egy-egy konferenciát, csupán az utóbbi napokban sűrű egymásutánban közgazdászok, információ-technológiai szakemberek, társadalomtudósok tanácskoztak. Hargita és Kovászna megye tanácsai nyilvános ülésekre havonta összeülnek, akárcsak a székelyföldi városok és községek testületei – ezért én azt ajánlom Izsák Balázsnak, ha valóban szembesülni akar a Székelyföld gondjaival, akkor azt ne a nemzetközi konferenciaturizmus résztvevőjeként tegye, hanem látogatossan el mindezekre, és ott jegyzeteljen.

Mert a székelység nem csupán zászlóként lobogó fogalom a budapesti Országház épületében – ahová Izsák Balázs is szívesen jár –, hanem a mindennapokban megélt élet, a valós, működni is képes autonómiáért pedig ezt kellene figyelni. „Székelyföld autonómiáját a székely hagyományokra, a székelyek akaratára és az itteni valóságra kell építeni. Az a fajta outsider szemlélet, amely éppen ezt hagyja figyelmen kívül, s a messziről ideszakadtak értetlenségével mellőzi az itteni valóságot, és csak azért tart jobbnak valamilyen megoldást, mert az idegen, soha nem lesz győztes a székelyek körében.” Ezt legutóbb a baszkok, a katalánok, az eszkimók autonómiáját a helyszínen tanulmányozó, a nemzetközi dokumentumokból jelentős kihagyásokkal idézgető Izsák Balázs írta a Márton Árpád képviselőhöz címzett, a dél-tiroli modellen alapuló RMDSZ-tervezetet elítélő levelében, amellyel voltaképpen azt támasztja alá, amit írtam. Csakhogy a szavakon túl nem így cselekszik. Jobb helyeken ezt hívják demagógiának. Mifelénk népbutításnak, amelyet egyesek eszköznek használnak arra, hogy önmagukat tegyék jelentőségteljesebbé.

Genfben, az Egyesült Nemzetek Szervezete palotájának húszas számú szobájában Izsák Balázs élőben hallhatta a Myanmari Békeszerető Asszonyok küldöttének, Wai Wai Nu asszonynak, Mofidul Hogque úrnak, a bangladeshi háborús múzeum alapítójának és sok más jelenlevőnek a szavait, ami bizonyára remek tapasztalat, és aki megteheti, miért ne tenné. Csak azt ne mondja, hogy a székely ügyet így emelte az ENSZ magasságába, és ilyképen az ott fontosabb lett, mint a bangák és bunguk egymás elleni harca. És ne azt sejtesse, hogy aki nagy-nagy áldozatok árán mindezt megtette, az nem más, mint a nagy székely menetelés Martin Luther Kingje, a tévedhetetetlenül bölcs Első Székely Lófő a huszonegyedik században.