Elemista koromban nem hittem volna, hogy az ábécéskönyveket időnként átírják a politikai kurzus kívánalmai (párt-direktívák) szerint. Tévedtem.

A nyolcvanas évek derekán épp a ’képolvasás’ divatját szenvedtük. Mivel e módszernek semmilyen szakmai megalapozottsága sem volt, csakis politikai okai lehettek az új divatnak. Tanúja voltam annak, amikor Kovácsné a lányát okította az akkori magyar ábécéskönyvből. Az ábrán zöldpaszuly, alatta a ’bab’ szó. Zsuzsika nézi az ábrát, megnevezi ékes magyarsággal: paszuly. Kovácsné az őrültek nyugodtságával mondja: – Gyermekem, nézd meg, hogy a kép alatt csak néhány betű van, tehát a szó, amit keresünk, a paszulynál rövidebb. Zsuzsika nézegeti, keresi a paszuly szinonimáit, kiböki az egyetlent, amit még ismer: fuszulyka. Kovácsné megszaggatta ruháit és elátkozta a képolvasást.

Hasonló jelenet a számtannal is előfordult, merthogy akkoriban a halmazelmélet volt az egyedül üdvözítő módszer. Holott a pálcikával való számolás módszere Pitagorász óta működött: eredményesen, könnyedén és gondtalanul.

A kilencvenes években – a Romániai Magyar Szó Morfondír rovatában – jót veszekedtem egy számtantanárral, aki a liberális módi propagátoraként lépett föl a mindig nyerő konzervatív módszerrel szemben. Egyik érve az volt a jámbornak, hogy a Földön több milliárd ember él boldogan, anélkül, hogy tudná a szorzótáblát. Mellesleg ő nem Szudánban vagy a Bora-Bora szigeteken élt, hanem Európa szélén, a Székelyföldön tanította a mateket, ahol mégiscsak elvárná az ember, hogy az elemit végzett kölök tudja a négy alapműveletet és tudjon írni, olvasni.

Azóta még egyet léptünk. A kőkorszak felé. Nem tudom, hogy melyik kormány idején vezették be, s milyen alapelvek nyomán, de elborzadtam a friss tankönyvek láttán. (Lásd: Megtekinthetők az idei első osztályos tankönyvek. Maszol.ro, október 20.)

Az én időmben Ábécéskönyvből tanult a nebuló. A most frissen kiadott tankönyv címe: Magyar anyanyelvi kommunikáció az I. osztály számára. Megnézem a tartalomjegyzéket: „Mindennapi kommunikációs beszédhelyzetek: párbeszéd, kérdés-felelet, indoklás. A beszéd elemeinek felismerése és jelölése szimbólumokkal: mondat, szó, szótag, hang/betű.” Ha leírnám az ennek hatására bennem megfogalmazódott spontán kommunikációs reakciót, azt a szerkesztő menten kihúzná, így csak annyit jegyeznék meg: úgy lehet, összekavarták a tanítói kézikönyvet az ábécéskönyvvel.

(A spontán kommunikációs reakciók gyöngye egyébként közel kétezer éves, egy apokrif bibliai szövegben fordul elő. Íme: „Jézus kérdé tanítványait: – Mondjátok, ki vagyok én nektek. És ők felelék: – Te vagy létünk eszkatológiai manifesztációja, a kerigma, amiben interperszonális kapcsolataink legvégső értelme tárul fel előttünk. Jézus így válaszolt: – Miii?!”)

Az első néhány oldalon komplex ábrák (ábrázolatok, rajzok) százféle tennivalóval. A gyermek első reakciója: ha ez a kommunikáció, akkor inkább nem kérek belőle.

Idézem: „A tudás vára előtt állsz. Ha szeretnéd, hogy a várkapu kinyíljon, tanuld meg a mondókát! Betűk, hangok, szavak és mondatok, most már megfejtem minden titkotok.” Az iskolai oktatás első osztályának első napján az első mondókában négy elvont fogalommal találkozik a gyermek (a tudás várát nem is említettem).

A nyomtatott kicsi ’m’ betűnél (kiejtve: ’em’ vagy ’mö’, iskolától és tanítónőtől függően) több rajzocska; a feladat: a kölöknek meg kell mondania, hogy a képen látható izé nevében előfordul-e az ’em’ betű. Az egyik izé rendjel vagy kitüntetés lehet, e két szóban nem fordul elő az ’em’. Ha a rajzoló bácsi medálra gondolt, akkor van. De a rajz nem medált ábrázol. Továbbá: egy átlagos pocolista sem a medállal, sem a rendjellel, sem a kitüntetéssel nem találkozott rövidke élete során.

Meg aztán: míg a gyermek nem tud absztrahálni, analizálni és konkludálni, addig képtelen fölfedezni a ’villamos’ belsejében a ’mö’ betűt. Óriási sikerélményben lesz része, ha a ’medvé’-ben (első betűként, hangként) fölfedezi, azt is csak akkor, ha a tanci ’mmmedvé’-nek ejti.

Kedves barátaim! Nem szidok meg senkit, mert annak semmi hatása nincs. Lőni kellene, meg akasztani, de ezt 1990. január elején letiltották. Nem marad más hátra, mint a régi, jól bevált módszer. Csau elvtárs idején a történelmet az iskolában is tanították, meg otthon is. A nagymamák. Azért, hogy a gyermek tanulja meg: nem minden van úgy, ahogy a tankönyvek írják. Azt is hallom: a II. elemiben tollbamondás alig, szépírás egyáltalán. Nem is lesz ebből írástudó generáció, ha nem vesszük elejét a bajnak!

Nagymamák, sorakozó! Tessék szépen megtanítani az unokákat hangsúlyozva olvasni meg helyesen és szépen írni, mert az ’anyanyelvi kommunikáció’ haszontalanságokról szól. A billentyű és képernyő helyett a ceruza és a füzet használatát kellene megszoktatni, hogy áramszünet estén is tudjon ’kommunikálni’ az a kölök.

(Mazsola: kommunikációból doktorált egyetemi káder mondá a minap: „egymásra tevődött a szezon a fazonnal”. Azt szerette volna kifejezni a jámbor, hogy el kell távoznia a körünkből, mert húsz perc múlva előadást tart a diákjainak, a város másik végén.)