Élénkül az ősz. Megjelent Dragomán várva várt új regénye, a Máglya (kilenc év telt el A fehér kiály óta), de ha hihetünk a szerzőnek, akkor a lazán vett trilógia harmadik kötetére már nem kell ennyit várni. És itt van Cserna-Szabó András új kötete is, és ő a manapság a legjobb fűszer az irodalom levesében. Mások egytálételben és friss pecsenyékben utaznak, sütik az elnyűhetetlen rántotthúst, ő viszont az első fogás mestere, a novelláé. Savanykás korhelylevesek, ravasz csorbák és slampos paszuly, minden megtalálható a Veszett paradicsomban. A tervek szerint mindkettőről külön is beszámolok majd, ez itt most inkább csak amolyan kedvcsináló.

De nem csupán az új könyvektől mozgalmas az ősz, hanem megérkezett a Textúra is (tavaly még a kissé megjegyezhetetlen Ganymed Goes Europe címmel futott, s tavaly ilyentájt meg is emlékeztem róla ezeken a „hasábokon”. Szinte elronthatatlan alapötlet: tíz kortárs szerző tíz kiválasztott festmény ürügyén írt szövegeit tíz remek színész adja elő a múzeumban. Színház, képzőművészet és irodalom randizik tehát egy kiadósat a három órás estén, aki még nem látta, feltétlenül nézze meg.

Az első alkalommal még tizenketten voltak, most már kettővel kevesebben, s csak remélhetjük, hogy a „tíz kicsi néger” effektus nem folytatódik tovább.

Míg az első csupa-csupa lelkendezésre adott okot, addig a második alkalom már felvillantotta a projekt korlátait is. Mert bizony igen sok múlik a felkért író rugalmasságán. Jó szerző persze egyként farag fogpiszkálót és gerendát is, de nem mindenki képes élni az alkalmazott irodalom szigorúbb szabályaival. Jó esetben ugyanis csakis a mű állítja fel a bójákat, amelyek között átevickél a szerző, itt viszont sokkal többről van szó: zátonyokról és igen erős örvényekről is, amelyeket szintén jó elkerülni. A színházi dramaturgia szabályait figyelembe véve kell megírni úgy egy negyedórás szöveget, hogy a múzeum terét és a festményt sem szabad szem elől téveszteni. S bizony nagyot tud bukni az, aki úgy hiszi, simán be tudja erőltetni ezeket a már jól bejáratott írói világába. Ugyanis rettentően ki tud lógni az a lóláb.

Aki nem erre a speciális alkalomra dolgozott, hanem csak úgy kicsippentett valamit az épp aktuális regényből, novellából vagy drámából, annak a szövegét semmilyen rendezői trükk nem mentette meg. A sok itt ugyanis nagyon sok tud lenni, két-három szereplőnél többet nem bír el a jelenet, s ha nem tudjuk nagyon hamar és nagyon pontosan, hogy ki beszél és kinek, akkor a szavak menthetetlenül elszállnak.

Így a Textúra nem csupán a kortárs felhozatalról szól, nem csupán az irodalmat reklámozza igen jó hatékonysággal, de arról is beszél, hogy ki az, aki nem képes elhagyni a saját keréknyomát. Vagy gőgből, vagy mert kevesellte a honort, netán semmi kedve nem volt hozzá, s csak azért vágott bele, mert egynapi munkával hírnévhez és pénzhez is jutott. Vagy ki gondolta úgy, hogy csuklóból is meg tud oldani bármit. Az a szerencse, hogy még nem ezek a szövegek vannak túlsúlyban. Ha viszont ezek elnyomják az eredeti, a helyhez adaptált ötleteket, akkor az egész összedől majd, hiszen alig lesz több, mint egy puccosabb felolvasás. A Textúra viszont tényleg csak akkor működőképes, ha a három művészeti ág egyazon súllyal vesz részt az eseményen. Ha az író nem végzi el a feladatát, a színész és a rendező kiszolgáltatottá válik, s a néző csak azt fogja érezni, hogy valami nem úgy működik, ahogy azt tavaly megszerette.

És akkor itt jönne az igazi ellentmondás. Hiszen a nagy művészeket és az igazán nagy művészetet szeretjük megalkuvásmentesen elképzelni. A Művész, aki minden Határt átvágott és meghágott, minden Sablont legyőzött, hogy Vízióját megvalósítsa. Mindennel szemben úszott, hogy zsenialitását mint eleven bélszínt a tányérunkra tegye. Csakhogy ha jobban megkaparjuk a tényleg jelentős művészeket és művészetet, akkor azért találunk mást is. Mondjuk, alázatot. Saját tehetsége és a mondat előtt. Vagy a kitűzött, rálőcsölt feladattal szemben. Minden igazi író tudja, hogy csak egy nagyobb úr vendége ezen a percnyi lakomán. S bár néha kevésbé, néha meg jobban van rá szükség, de alázat nélkül úgy rágja szét a gőg, a túlzott magabízás a mű alapjait, ahogy a nyüvek pusztítják el a legszebb testet is. Így aztán épp annyira bátor, mint óvatos. Épp annyira számító, mint spontán. Épp annyira szűz, mint szerteszét használt kurtizán.

És épp ez a kettősség, ez az oly fontos skizofrénia hiányzott egy-két pillanatban ott, a Szépművészetiben. Pedig épp itt lehetett volna igazán szerénynek lenni, az oly sok zseni között.