„Dragomán György új könyvét keresem.”

E mondat előtt már megláttam, felhívta magára a figyelmet a krákogásával. Nézem, hát Bálint András. Odabólintott nekem, nyilván hozzá van szokva, hogy számára ismeretlen emberek is köszönnek neki, de én még annyira sem vagyok ismeretlen, mint azok. Sehol nem találkoztunk, véletlenül sem fogtunk kezet, a legközelebb egy radnótis esten kerültem hozzá, a Magvető könyvhetezett a Radnóti Színházban, és ő volt a műsorvezető.

De most nem Bálint Andrásról szeretnék beszélni, hanem kultúra és boldogság összefüggéseiről. Mert én is úgy mentem be az Írók Boltjába, hogy Dragomán György könyvét keresem. Már A fehér királyt is olvastam, kíváncsi voltam és maradtam tehát. Évekkel a siker előtt, 2001-ben tartózkodtam hosszabb ideig Pesten, akkor találkoztam velük, Szabó T. Annával és Dragománnal, valamiféle barátság is kialakult közöttünk, amennyire a távolság és a ritkaság megengedi, tehát én marketing nélkül is meg voltam véve, s A fehér király még jobban megvett. És évek óta úgy vásárolok, hogy előre eldöntöm, mit keresek, mert enélkül a gyakorlatiasság nélkül a nem létező sarokházamat is eltapsolnám.

Hetek óta minden honlapról a Máglya árad, és ez remek. Dragomán interjút ad, nyilatkozik, szemlátomást boldog. És miért ne lenne boldog az író, aki kilenc évig vár az új könyvével egy ekkora „bumm” után? Mint a fülszövegben olvasom, A fehér királyt több, mint harminc nyelvre fordították le, hát igazán nem kellett volna annyit várnia. Másfelől éppen ennek köszönhetően is kaphatott erőt a várakozáshoz. Harmadrészt (és talán ez az igazság) alkatilag várakozós.

A Szilágyi Lenke fotója alapján készült borító gyönyörű, a könyv a magvetős hagyományokhoz híven szintén. Ha felütjük a regényt, akkor sem fogunk csalódni. Én még alig haladtam benne, de máris találtam szép jeleneteket. Például, amikor az árva Emmát felkeresi a nagymamája, aki összeveszett a lányával, de most, mikor a gyermek szülei balesetben meghaltak, felkeresi az iskolában, és úgy győzi meg, jöjjön vele, hogy a kávézaccból előbb az Emma, aztán az anyukája, később az ő, a néni arcát „hívja elő”, így fogadja el a kislány nagymamának.

Csakhogy a marketing megelőzi az élményt. Annak, aki a kultúra halálát vizionálja fáradhatatlanul, azt üzenném, nézze meg, a Magvető mennyire rádolgozik egy-egy könyvre (más kérdés, és egyáltalán nem mellékes, hogy nem mindegyikre. A válogatás szempontjait még nem sikerült megértenem). Nem ül karba tett kézzel, nem szidja sem a közeget, sem az olvasókat (vagy ha igen, ott, ahol én nem találkozom vele), hanem szép könyvet állít elő, és nem hiszi, hogy a külcsínre-figyelés valami végtelenül irodalom-ellenes ügy lenne. Manapság, amikor az olvasó-a vásárló egyszerűen képtelen lenne mindenre figyelni, egyes kiadók, a legjobbak és/vagy a legtehetősebbek, valósággal odatolják elé: ezt vásárold meg, ezt olvasd el!

Így alakul ki az egyik legrokonszenvesebb láncolat: az írónak szerencséje van a kiadóval, a kiadónak az íróval, az olvasónak mindkettővel. Nem minden kötet kapcsán történik meg ez, ha viszont megtörténik, igazán boldog lehet az ember. „A kultúra a szkepticizmus legjólneveltebb formája”, mondja Andrei Pleşu. És a boldogság legmedvésebbje, tenném hozzá. Semmit nem kell, csak örülni.