A régi újságok kedvenc témái közé tartozott a pénzhamisítás. Nem az újdondászok hamisítottak pénzt – ők rendszerint beérték a hírek felfújásával, kisebb vagy nagyobb mértékű megbuherálásával a fogyaszthatóság és olvasmányosság érdekében –, hanem az egyszerű, pénzszűkében tengődő, találékony atyafiak és olykor a vállalkozó szellemű anyalányok is. Az amatőr balfácánok kora hamar leáldozott, sorra földre kényszerítették őket, hiszen hamisítványaik könnyen felismerhetőek voltak, az elkövetők nem rendelkeztek a kellő műszaki felszereltséggel, rajztehetséggel, nem tudták hitelessé tenni produktumukat. Könnyen lebuktak, kaptak pár évet, és szabadulásuk után azonnal beiratkoztak a rajziskolába, hogy tehetségesebb visszaesők lehessenek.

Napjainkban azonban, amikor megéri eurót hamisítani, már gyárüzemek állnak rendelkezésükre, gépek, festékanyag, szakember, a biztonsági jelek láthatatlanítását is úgy-ahogy elsajátították, és sokkal nehezebb felismerni a végtermék hamis állagát.

Persze e téren is érvényesül az egészséges törekvés, miszerint a külföldi befektetőket ide kell vonzani, meg kell tartani, hiszen munkahelyeket teremtenek. Ebben a tekintetben sokkal jobb helyzetben vannak a határmenti megyék, a határ közeli városok, mint mondjuk Csíkszépvíz vagy Szépkenyerűszentmárton, amelyek bármennyire is vonzó nevűek, messze benn feküsznek az ország belsejében, és az utakon – addig is, amíg elkészül a sztrádahálózat – nem lehet elég gyorsan és hatékonyan egérutat nyerni az üldöző hatóságok vagy a fürge-lomha pénzügyőrség elől.

A külföldi befektetők választása a határmenti övezet iránt feszültségeket kelthet a belső-erdélyi megyék és települések lakóinak kebelében, akik sorsuk fölött eddig is eleget bánkódnak, de nincs mit tenniük, meg kell elégedniük a hajlított-csőtésztatészta-gyárakkal, autóalkatrészmímelő művek és szalmabábkészítő kombinátok befogadásával, emezek távolról sem olyan jövedelmezőek és bármikor át lehet költöztetni Hátsóindiába, vagy a Pajzsmirígy-szigetekre, ahol még olcsóbb és még képzetlenebb a munkaerőpiaci kínálat.

Nagyváradon egy nyomdaipari vállalatban a nápolyi (délitáliai) Camorra szervezet egyik leányága rendezett be pénzhamisítóműhelyt, több milliónyi eurót sajtolt. Mit képzeltél, barátocskám, hogy lejt (bocs: ront) vagy pláne forintot falsolt?!! A Camorra velejéig romlott és gonosz, de nem hülye. A zárt teherszekrényes kamionok naponta ki- és begördültek a nyomdaipari vállalkozás kapuin, nyomtatványokat vittek, ami senkinek sem tűnt fel, a megye örült, hogy olasz befektetők jelentek meg, csöndben és diszkréten dolgoznak. Valószínűleg nem olyan piti ügyön buktak le, mint az adóeltitkolás, hiszen leadták a haszonkulcs alapján kiszámított kötelező adót, vámot, és Olaszországban helyezték el az egységes európai fizetőeszköz hasonmását. A kár és a haszon egyaránt ott keletkezett.

Az olasz fináncok gárdája fedezte fel a dolgot, nyomozni kezdett, amire a Camorriták szagot fogtak és a bespájzolt pénzutánzatból egy jelentős mennyiséget a kazánba vetettek. Másrészüket kiszállították Nagyvárad és az ország határán ékeskedő és bűzlő szeméttelepre, ahol az általános elszegényedés következtében már nem csak roma guberálók tevékenykednek, és a szorgalmas kutatók meg is lelték a többezer kis és nagy címletű szinteeurót, és azonmód bevonultak az első pénzváltóhoz, abban a reményben, hogy nyomoruknak immár vége, és a város szélén szaporodó multik mindegyikét kiürítik. Ám a tapasztalt pénzváltók közölték ügyfeleikkel, akik az általános elszegényedés következtében már nemcsak roma guberálók, hogy ezek uraim és hölgyeim nagyon-nagyon ügyes hamisítványok, de kutyaszart sem érnek. Ekkor léptek fel a hatóságok, és göngyölítették fel az ügyet.

Persze még tartozunk egy magyarázattal arra nézve, hogy miért éppen Nagyváradra esett az olaszok választása. Mi sem egyszerűbb: a nápolyi iskolákban külön tantárgyként tanítják az olasz kultúra európai hatását, és mindeközött kitűntető helyet foglalnak el az olasz eredetű helynevek, például Váradvelence, Váradolaszi. Remélték, egyszer majd lesz Váradnápolyi és Váradkamorra is.