Az emberek elnöke akar lenni Kelemen Hunor. Ezzel a buta címmel jelent meg több hírportálon a tudósítás az RMDSZ elnökének csíkszeredai, államelnök jelölti kampánynyítójáról, amelyet jónéhány magyarországi lap is átvett, és nyilvánvalóan többen is élcelődni kezdtek a szerencsétlen kijelentőmóddal és a benne foglalt állítással: ha nem az emberek elnöke akar lenni, akkor milyen más óhaja lehetne? Legyen a legyek ura? A gyűrűk ura? A törpék fejedelme? És így tovább az irodalmi példázatokkal…

A cím tipikus példája annak a figyelmetlen újságírói magatartásnak, amikor valahonnan kiragadunk egy félmondatot, és ez a néhány szó más környezetben teljesen más jelentést kap! Jómagam ugyanis a csíkszeredai sportcsarnokban nem csupán végigültem, végighallgattam a gyorsan pergő és sok újszerű elemet tartalmazó megnyitót, hanem még a szervezésbe is betekintettem, hiszen amennyiben a teljes forrást el lehet érni, akkor nem a részletek és visszhangtöredékek alapján érdemes tájékozódni.

Nos, Románia RMDSZ jelölte, jóval több, mint negyedmillió aláírással támogatott magyar államelnök-jelöltje, amikor ezeket a szavakat kimondta, a következő szövegkörnyezetbe helyezte gondolatait: programja szerint az állam nem csupán területet és intézmények hosszú sorát jelenti, hanem az államban megbízó emberek közösségét, ennek pedig párosulnia kell az egyéni akarattal, törekvéssel és a közösség iránti felelősséggel. Kelemen voltaképpen olyan szolgálatot vállal, amely a hasonló, emberközpontú állam felé történő elmozdulással, ha úgy tetszik, a jóléti állam fokról-fokra történő megteremtésével válaszol az emberek igényeire. De persze, addig még sok víz lefolyik a Dunán, a Küküllőn, a Dâmboviţán, a Besztercén, a Maroson, a Tatroson, az Olton és Románia valamennyi folyóján.

Hunor viszont – ha már a kampányindítón a Hajrá, Hunor! táblákat emelték a magasba, akkor hadd írjam így én is – egy nagyon lényeges szempontra is felhívta a figyelmet, amelyet mostanában nem nagyon szoktak emlegetni: Románia európai és geopolitikai viszonylatban nagyon jelentős ország, kiváló esélyei vannak arra, hogy a térség meghatározó szereplője legyen. És ez az ország annál erősebb, annál versenyképesebb lesz, minél jobban rendezi belső viszonyait, minél jobban érzik benne magukat lakosai, közöttük a kisebbségek is.

Amint azt az elmúlt negyedszázadban megtapasztaltuk – ezt már én teszem hozzá – a romániai magyarság élete mindenekelőtt annak a függvénye maradt, hogyan alakult Románia sorsa: ha vágtatott a gazdaság és főként nyugatról érkeztek a beruházások, akkor persze nem egyenlő mértékben, de mindenfelé javult az élet minősége, ha viszont válság sújtotta az országot, azt a romániai magyarok sem tudták kivédeni a legszívdobogtatóbb nemzeti fogalmakkal sem. Ezért a ráció azt mondja: valóban kulcskérdés, hogy az ország, amelyben élünk, amelynek jogrendszerében, intézményrendszerében hétköznapjaink telnek, hogyan és miképpen fejlődik.

Markó Béla mondotta egykoron és Kelemen Hunor is idézte: mi itt tulajdonosok vagyunk, nem albérlők. Tulajdonosai ennek az országnak. De akkor viselkedjünk is úgy. Mit jelent ez? Nos egy lényeges dolgot biztosan: amiért kisebbségiek vagyunk, soha nem a kisebbségrendűségi, hanem az egyenjogúsági, ha úgy tetszik, a társtulajdonosi érzések kell hogy vezéreljenek. A sok-sok történelmi leckétől és múltba fordulástól hajlamosak vagyunk arra, hogy Romániában csupán azt tekintsünk a miénknek, amit elődeink egykor építettek, egykor létrehoztak, adott kisebb-nagyobb földrajzi területeken. Pedig ennél jóval többről van szó: Románia jelenkori változásai a romániai magyaroké is. Az országgal együtt léptünk be az unióba, a NATO-ba, ha az ország államberendezkedése, közigazgatása, jogrendszere a fejlett nyugat-európai társadalmak irányába halad, az a saját sikerünk is. Higgyük el, ha mondjuk Dobrudzsában létrehozzák Európa legnagyobb szélerőmű parkját és Románia ezzel a térségben élre kerül a nem hagyományos energiaforrások felhasználásában, az a mi sikerünk is.

Számbeli kisebbségben vagyunk ugyan, de érzéseinkben, gondolatainkban soha, egy pillanatra sem kell kisebbrendűek legyünk. Voltaképpen ezen az állapoton kell felülemelkednünk, és ha jobban odafigyelünk, vagy így olvassuk végig (az RMDSZ honlapján) Kelemen Hunor kampánynyító beszédét, akkor rájövünk arra, hogy merész, újszerű, önnön belső logikáját és gondolatiságát követve a síránkozástól és a fennkölt nemzeti giccstől teljesen mentes maradt. Akárcsak a kampányindító maga, amelynek minden vonatkozásán – a Kolozsvári Opera jelenlétől kezdve a bejátszott videofilmek stílusáig – jól érződött, hogy a romániai magyarság életében nemzedékváltás van, még akkor is, ha sokan még mindig görcsösen ragaszkodnak az agyonismételt klisékhez, és ha a média leginkább ezeket szórja szerteszét.

Igen, nemzedékváltás van. A középnemzedék érzi a változásokat, a diktatúra emlékei pedig a fiatalok számára immár nem mondanak semmit, ők nem a maguk rettegésében, hanem a maguk természetességében, a maguk nyitottságában maradhatnak magyarok. Vegyük észre például: cirkuszokkal, vagy cirkuszok nélkül, de Romániában nem egyetlen ember nevezi ki az államelnököt a szándékra mindig rábólintó testület előtt, hanem az ország népe választhatja meg, még akkor is, ha nem mindig a legtisztább módszerekkel rohangálnak a szavazatokért.

A demokrácia még messze áll a tökéletességtől, nem is lesz tökéletes soha, de minden magyar szavazat is azt bizonyítja: a demokrácia útján járunk és egyenjogúságunkat, ha úgy tetszik, társtulajdonosi minőségünket erősítjük.