Amerika akkor kapta fel a fejét igazából, amikor az Ansar al-Sharia lerohanta a bengázi Bou Atni negyedből a 36-os bázist, onnan fegyverekkel feltöltődve kiszorított a városszélre mindenkit, aki hatóságinak nézett ki, majd iszlám emirátussá nyilvánította Bengázit. Erre az emirátus-hívószóra, az iraki IS (ISIS-kreáció) iszlám, pontosabban iszlamista-árnyállam miatt lett allergiás a nagyvilág.

Az addigi líbiai események harmad-hírértékűek voltak, bár maga Amerika, Franciaország, Németország, Spanyolország, Japán és Anglia is többek között már visszavonták innen a külképviseleteiket. A követségek bezárása és az ENSZ-legénység kihozása veszített volna gesztusértékéből, vagy csak az ingerküszöbök másak?

Azt, hogy Bengáziból az Ansar al-Sharia emirátust fabrikált, tényleg nem kell tragikusan venni, az viszont aggasztó, hogy a 2011-ben sikeres forradalmat végrehajtott Líbia minden nyugati segítség és import demokráciamodellek ellenére azóta is, most is szétesőben van. A Christopher Stevens-malőr után Amerika betonban, kerítésekben, tengerészgyalogosokban és útzárlatokban kezdett gondolkodni, de nem figyelt arra, hogy miként hullik városokra és törzsekre egy olyan ország, amely az amerikai „szoft” beavatkozás sikeres iskolapéldája lehetett volna.

Ez (is) lehet a mostani helyzet egyik origópontja, amelyben az iszlamista törzsek és törzscsoportosulások, valamint a nemzetiesek (értsd nacionalista, értsd Haftar tábornok emberei) csapnak össze, ha csak Bengázit nézzük, illetve az iszlamista milíciák Miszráta vidékéről származó törzsekkel, a zintáni-kirajzású nacionalista törzsekkel, akik jobb híján az államot próbálják meg képviselni Tripoliban.

Aggasztó-e az, hogy miközben jobbára csak arról lehetett hallani, hogy egy hetvenen túli nyugalmazott katonatiszt – aki mellesleg már Kadhafi idejében kegyelt (főparancsnok) és kegyvesztett lett – a Kadhafi-ellenességéről ismert Bengázit próbálja megtisztítani az iszlamista milíciáktól, amelyek azt valójában uralják, most már nem egyedül harcol, hanem ide kell számítani a fővárost, Tripolit is? Aggasztó, mert ilyen körülmények között a képviselőház csak a távoli Tobrukban tudott krízis-ülésezni, és semmiféle eredménnyel, hisz nem sikerült összhozni az ötven-hatvan nacionalistát, közel harminc föderációpártit, harminc iszlamistát s a többi független képviselőt.

Hogy Khalifa Haftar túlságosan színes figura az amerikai és nyugati gyomornak? Hogy májusban (közszereplése kezdetén) szó szerint bevette a parlamentet és nekiment a kormánynak? És az puccsot kiáltott? Miféle kormány? Hogy módszerei nem ortodoxak, ahogy azt egy lovaglópálcás generálistól el lehetne várni? Akkor miért porolták le őkelmét, vették elő a naftalinból és biztatták fel a régióban ott lévő, de beavatkozni finnyás amerikaiak és franciák, hogy oldja meg a helyzetet Észak-Afrika kulcs-országában, amelyet mellesleg délen megszállva tart már az Észak-afrikai al-Kaida? S ha már így történt, akkor most miért nem támogatják hathatósan? Kérdések...