– Elváltál? – Nem. – Akkor mit vakarózol? (Szünet).

Ez a párbeszéd Zsuzsi és az édesanyja között hangzik el Kincses Réka új filmjében, a Szülőföld, szex és más kellemetlenségekben, s jól jellemzi az egész produkciót. Mert ha a 2006-os Balkán bajnok a feszültségek kibeszéléséről szólt, arról, hogyan próbáljuk meg kimondani, kiordítani, kikiabálni, kiveszekedni a múltat, ez az új mű inkább arról beszél, mennyi kimondhatatlan és kikiabálhatatlan jelen nyomasztja az embert, milyen poklokat kell megjárni ahhoz, hogy ismét kézenfoghassuk a másikat, és hazamehessünk.

Ez a felvezetés persze túlságosan is romantikus. Mert Kincses Réka és alkotótársai, a rendezővel együtt a forgatókönyvet jegyző Rácz Erzsébet és a színészek nem romantikában, még kevésbé szentimentalizmusban utaznak. Nincsenek „nagy" mondatok, amelyek egyszer s mindenkorra igazságot tesznek Zsuzsi és Sándor életében, s amelyek tanulságokként lefordíthatók, átforgathatók lennének, hogy aztán közhasználatba kerüljenek. Paradox módon éppen az az általános, ahogy a Szülőföld... megmutatja, mennyire egyénre szabott a szenvedés, a meg-nem-értés, az elidegenedés. Sokan élhetnek úgy, mint ők ketten, s a filmet követő beszélgetésből kiderült, valóban sokan élnek így, sokan próbálnak németebbnek lenni az „igazi" németeknél, sokan próbálják a fényűzésnek legalább a látszatát megteremteni, és sok ember házassága-párkapcsolata romlik meg ettől, az alakok mégis erősen egyénítettek: típusok is, de személyiségek is.

Ez a tüchtig, merev, magányos férfi, akinek csak a mélybarna szemében izzik a szenvedély (Bogdán Zsolt), s ez az érzéki, a honvágyban egyre jobban elmerülő lány (Kerekes Krisztina), a rendetlen, bölcs anya (Csákányi Eszter), a passzív Isti (Tóth Attila) egytől egyig ők maguk, bár olykor nagyon szeretnék, ha valamiképpen másnak adhatnák át a sorsukat.

Minden szereplő remekül alakít (talán Péter Hilda kivételével, akit most halványabbnak éreztem), és közülük ketten nem is „hivatásos" színészek: Kerekes Krisztina egyáltalán nem az, Tóth Attila pedig nem a szakmájában dolgozik. Ennek ellenére érzik a helyzetet, takarékosan bánnak a gesztusaikkal, formaérzékük és alázatuk egyaránt kivételes.

Takarékosság – ez az egyik kulcsfogalom. Kincses Réka hibátlanul szerkeszt, jó szeme és jó füle van, látja és hallja, amit látnia és hallania kell. A párbeszéd, amit az elején idéztem, egyszerűen tökéletes, csehovi, Harold Pinter-i: semmi sem fejezhetné ki jobban sem azt, hogy Zsuzsi miért jött el (ő sem tudja megmagyarázni), sem azt, hogy az anyja pontosan tudja, elhagyta a családját. De ilyen az a jelenet is, amelyben István kifakad Budapest ellen, az, amelyben Zsuzsi és az anyja baletteznek, vagy azok a részletek, amelyekben a házigazdák és a váratlan vendégek kényszeredett udvariassággal kerülgetik egymást.

„Igen, ez éppen ilyen" – ez a néző érzése, amíg a filmet nézi. Nem kell feltétlenül kivándorolni ahhoz, hogy az ember elégedetlen legyen, s ezért az érzésért, mint Kincses Réka fogalmazott, abban keresse a hibát, aki mellette van. Ott a két gyerek, ott van Sándor, ott az egész élet, amelyből Zsuzsi eljött, s mindez és az, hogy Pesten sem a boldogságot találja meg (hiába keresi fel Istit, a barátnője szerelmét, akivel Németországban szeretkezett, a fiú nem akarja folytatni a viszonyt, szívfájós anyját pedig halva találja egy reggelen), visszakényszeríti a lányt oda, ahonnan el szeretett volna menekülni. A temetés után a pár verekszik egyet a mezőn, aztán kézenfogva távozik, a Szülőföld... mégsem ragad a giccsbe – a néző nagyon is érzi, hogy a problémák nem oldódtak meg varázsütésre, nem a boldogság deus ex machinája hozott helyre mindent, inkább valamiféle tehetetlenség. És nem is mindent hozott helyre: sok munka lesz még, amíg eljön a béke, ha eljön egyáltalán.

A Balkán bajnok személyes és közösségi film volt, hiszen Kincses Előd és családja története az egész romániai magyarság történetét magába foglalta, annak egyik aspektusát mindenképpen; a Szülőföld... nagyon egyéni történet, bármennyire is általánosítható. De mindkettő jó film, egy olyan rendező műve, aki nagyon tudja, mit kell meglátnia abból, amit megpillantott.