Zűrzavar a politikában. Még nagyobb az oktatásban. Már meg sem lep, hogy idén elmarad az érettségi bizonyítványok kiosztása, hogy emiatt ellehetetlenülhet a legjobb diákok külföldi egyetemre járása, sok száz diáknak kellett ráadásul hazautaznia az egyetemi városokból, mert míg a vonaton ültek, a minisztérium érvénytelenítette a diplomát helyettesítő igazolványokat. Már meg sem lep, fel sem háborodunk, csak rezignáltan konstatáljuk, hogy minden bizonnyal a legrégebbi mesterség a politikusé, aki a káoszt teremtette. A legeslegrégebbi pedig a tanügyminiszteré, aki az őskáoszt szülte.

De beszéljünk inkább másról! Azaz magunkról.

Az utóbbi napokban ismét elgondolkoztam azon, milyen szerepe van az anyanyelvnek, mekkora a haszna az idegen nyelv ismeretének. Ezek azok a napok, amikor az anyanyelv közvetlen hasznáról is meggyőzhetjük a szülőket, nagyszülőket, fiataljainkat. Valahányan ismerünk olyan érettségiző diákot, akit a magyar vizsga jegye húzott ki a slamasztikából. Már az a bűvös hetes is átmenőre emelte a… nincs mit kertelni: idegen nyelvként tanult, de kötelezően hivatalos nyelvként oktatott román vizsga elégségesét, vagy a matematika írásbelin kiizzadott ötöst. Azok a magyar családok, akik román tannyelvű iskolába íratták gyereküket, megfosztották őket ettől az előnytől… De nem csak ettől!

Terjedőben van az az elmélet, hogy az anyanyelv kommunikációs gát a világfaluban, ezért sürgősen el kell felejteni a sok hangulati elemmel, nüanszokat kidomborító rokonértelmű szavakkal terhelt anyanyelvet, és meg kell tanulni egy olyan lecsupaszított kommunikációs kódot, amelyet mindenki ért.

Olvasom, hogy a hamarosan világnyelvvé váló globish szókincse négy A4-es oldalon elfér, a nyelvtani szabályoknak még ennyi hely sem kell, mivel nyelvtani szabályai nincsenek. A globish nem egy mű- vagy kevert nyelv, hanem maga a meztelen angol. Olyannyira leegyszerűsítve, hogy például megtalálható benne az én szó, de már a nekem vagy az engem formában nem lelhető fel.

Kiötlői abban reménykednek, hogy az egyszerű nyelv nemcsak elősegíti az alapvető kommunikációt, de hozzájárul ahhoz is, hogy az emberek egyáltalán kommunikálni kezdjenek, hisz azzal, hogy ezen a nyelven nem lehet hibázni, számos gátlás feloldható. A mintegy 340 millió angol anyanyelvű mellett kétmilliárd ember beszéli az angolt vagy amit annak gondol, azaz a globisht.

Attól félek, hogy hamarosan megjelenik a hungrish is. Szókincse elfér majd négy A4-es oldalon, nyelvtana nem lesz. Megtalálható lesz benne az ÉN meg a TE, de a MI már nem, és a TI szitokszó lesz. Ötszáz szó ismerete és a nyelvtani kötetlenség az üdvös, a választékos beszéd, a helyesírás fölösleges kolonc.

Márpedig nem az! Az anyanyelv nem csupán kommunikációs eszköz, hanem a világ megismerésének, otthonná tételének az eszköze is. Mennyivel biztonságosabban mozgunk az erdőben, ha ott nem csupán fákat látunk, hanem bükköt, tölgyet, égert, az irtáson galagonyát, nyírt! Mennyivel biztonságosabban a szakmában, ha interjúalanyunk nem egyszerűen csak nyilatkozik, hanem kijelent, megerősít, elmond, körülír, állít, szaval, deklamál, lódít, szajkóz! Míg a globish lehetőséget teremt sok millió ember számára a párbeszédre, a hungrish csakis annak a kerek világnak az elvesztést eredményezi, amelyet az egymillió szóban gazdag magyar nyelv ír le és határol be.

Ám nehogy valaki azt a következtetést vonja le, hogy nem kell idegen – értsd román, angol, francia, német, spanyol, orosz nyelvet tanulni!

Strasbourgban jártam. A Notre-Dame katedrális előtt megszólított egy fiatal lány, karján csecsemővel: franciául, németül vagy angolul értek-e, hogyan kolduljon ki tőlem ötven centet?

Figyelem, nyelvsovének! Európa nyugati részén már kéregetőnek lenni is csak idegennyelv-ismerettel lehet.