Évek óta visszajáró vendége (haszonélvezője) vagyok egy olyan kapcsolatnak, amelynek kimunkálásában, ha töredékében is, magam is cselekvő része voltam. A kapcsolat még abból az időből eredeztethető, midőn a közügyek harcmezején vívott csatározásokban aktívabban vettem részt a városi közgyűlés tagjaként. Akkor kezdtük kiépíteni azt a ma már többirányú kapcsolódást, ami városunkat a halfőző ünnepségéről nevezetes dél-magyarországi városkával közös nevezőre hozott. Nem a méretkülönbségek számítanak, amelyek a partneri viszonyba lépett városok között fennállnak, hanem az emberi tényező. A kölcsönös rokonszenv, a kialakult magánbarátságok, a két város azonos hivatalai között fennálló átjárhatóság, az egyházi és iskolai kölcsönös szimpátiák. Történelme során a két város szórványosan kapcsolódott össze egy valamikori nagyország határain belül, s a mi városunk egyetlen valóságos akadémikusa, aki még a kolozsvári egyetemnek is rektora volt, mielőtt az egyetem egyik kara áttelepült volna hozzánk, éppen abban a Duna-menti kisvárosban született.

A város kitesz magáért minden évben, az emberek jól érzik magukat, szívesen mennek vendégségbe, fogadnak vendéget Erdélyből, a Vajdaságból, Bulgáriából, Franciaországból és még ki tudja hány testvérvárosi kapcsolat lehetősége rejlik benne a potenciáljában, miként a mi kis-nagy városunk is bizonyosan több testvértelepülésre tehetett volna szert, ha komolyabban vesszük a korábbi ajánlatokat, ha az ajánlkozók vagy a megkeresettek fontolóra veszik a várossal ápolandó viszonyt, és feltalálják benne a kölcsönös élvet, hasznot és gyönyört.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a viszonylag nagy távolságra – tizenkét órányi buszos járóföldre – eső testvérünktől hazafelé tartottunk egy kényelmetlen, de annál polgármesteribb, ázott kutyaszőr szagú mikrobuszban. És akkor hirtelen felötlött bennem az incselkedő ördöngösség, az ellenkező véglet: milyen lehet az a város, amelynek nincs testvére? Melyik várossal nem akarna senki sem testvéresülni, mert az fölöttébb rosszul hangzana? Elrettentene. Mi lehet az oka az egyedül maradásnak?

Mindjárt fel is tettem a kérdést útitársaimnak, akik rövid gondolkodás után ugyanarra településre gondoltak, amelyikre én is.

Gondold csak végig, ki lenne írva a városunk, városotok névtáblája alá annak a német nevén szomorú ismeretségre szert tett lengyel településnek a neve a többi testvértelepülés mellé, alá. Vagy mond csak végig, „most jövök A-ból, tudod ott jártam egy csoporttal. Vonattal érkeztünk, nagyon jól éreztük magunkat...” Holott lehet, hogy a település mindmáig szenved megbélyegezettségben, és mindent megtesz, hogy a múzeummá szelídült haláltábor emlékét elvonja a mindennapi mai várossal összefüggésben, miközben a turisták milliói soha nem távoznak jókedvvel abból a múzeumból, a város német nevét (de a lengyelt is) borzongással, fájdalommal, szégyenkezve ejtik ki.

Lehet, hogy mégis szert tett kapcsolatokra, túl a borzalmakon, lehet, hogy ma már csak az az elhíresült kolostor maradt (a tábor kapujának közelében), meg néhány polgári ház, a községháza. Nem tudom. Meg kellene nézni a Google Earth-ön, ezen a kitűnő világméretű tájékozódási portálon, mi is a valóságos helyzet. De nem ez a kérdés. A kérdés így hangzik:

Ki fogadná testvérvárosává Auschwitzot?