Papp Sándor Zsigmond : Az elveszett kincs

Null-négynél már sajnáltam őket. Pláne, hogy a rendező kiváló érzékkel vágott be könnyeit nyelő kisfiút, nőt, nagypapát. Null-hatnál már a szolidaritás jeleit fedeztem fel magamon, null-hétnél pedig csak néztem magam elé, csüggedten.

Igen, valamit elvesztett a világ azon az estén. Pedig elvileg nem is a braziloknak drukkoltam, hiszen azok egy-két momentumot leszámítva mélyen az alatt teljesítettek, ami tőlük elvárható. Pelé, Garrincha, Bebeto, Ronaldinho, Ronaldo utódaitól. S most mégis szomorúbb vagyok, mint gondoltam.

Azt, hogy egy három-nullával elvesztett döntő után fel lehet állni, maguk a brazilok bizonyították be, ahogy a franciaországi vébé után bezsákolták a hatodik címüket, 2002-ben, Jokohamában. Ám az, hogy egy hét-egyre otthon elvesztett elődöntő után fel lehet-e, az csak évek múlva derül ki. Mi a hat-nullát mindmáig nem hevertük ki. Azóta minden romokban. Mert bizony vannak olyan mérkőzések, írják ezt most mindenhol, amelyek az egész labdarúgásra kihatnak, hirtelen zárójelbe teszik a múltat, és ránehezednek a jelenre, hogy egyre bizonytalanabbá váljék a jövő.

Ráadásul az elmúlt nyolc évben amúgy is bukdácsolt a szamba, Németországban és Dél-Afrikában is a legjobb nyolc között estek ki, s mindkétszer európai csapat jelentette a végállomást (Franciaország, majd Hollandia). Most már sokan mondják, hogy otthon csak azért juthattak be az elődöntőbe, mert a Copa America-ágra kerültek, vagyis a nyitómeccs után csak ez elődöntőben jött szembe európai csapat. Csakhogy már Chile ellen is hajszál (két kapufa) választotta el őket a megalázó kieséstől. De mint látható a szégyent nem lehet megspórolni. Pláne, ha kicsit gőgösen, fennhéjázóan áll hozzá a csapat, mint akiknek igenis jár a hatodik bajnoki cím, mert ők a futball igazi örökösei stb.

Hát nem ők azok. Ezen a vébén időnként még Amerika, Ghána is tetszetősebben, magabiztosabban focizott, és még sorolhatnék több csapatot is. Hát ki látott utoljára olyan brazil védőt, aki a lelátóra bikázná a labdát, mert más nem jut eszébe és bizony húzni akarja az időt? Itt ez is megtörtént. Világosan kiderült, hogy egy vagy két jó játékos még nem alkot csapatot, hiszen Neymar mögött Hulk, Jo vagy Fred inkább önmaguk karikatúrájának tűntek. Van olyan középcsatár, aki hat meccsen nyolcszor lőne kapura? A láthatatlan embernek, azaz Frednek ez is összejött.

Most pedig, hogy úgy mondjam világörökségi szempontból mégis félteni kell a brazil focit. Persze lehet, hogy már az oroszországi vébén feledtetni tudják majd a fiaskót (úgy látszik, idegenben sokkal jobban megy nekik a zsuka), de az is lehet, hogy hosszabb lejtmenet jön, amíg át nem szerveznek mindent, meg nem lelik újra a maguk könnyed, virtuóz stílusát. Ha még van ilyen. Hiszen mondják azt is, akik értenek hozzá, hogy a sok Európában edződő légiós miatt tűnt el a szamba. Akkor viszont a németek miért tudják olyan jól rázni? A hollandokat most nem citálom ide, mert ők meg valamit nagyon elfelejtettek a kieséses szakaszra. Úgy megtanultak védekezni, hogy a legjobb védekezést (a gólszerzést) végképp elfelejtették. 240 perc alatt egy gólt sem rúgni az is a szégyen, csak a szelídebb fajtából.

Most tehát újra drukkolni kell, hogy Brazília, ne nyalogassa túl hosszan a sebeit, ne essen bele az egymásra mutogatás hibáiba és ne tegyen úgy, mintha minden ugyanúgy folytatódhatna tovább. Mi mesélhetnénk arról, hogy ez hova és merre vezet. Most félre kell tenni az oly sok meleget adó felsőbbrendűség érzését, és némi alázattal a világ, mondjuk Németország felé fordulni. Mit tudnak ők (most), amit mi nem? Talán, hogy nem sztárolják agyon magukat, hanem igazi csapatként fociznak. Talán, hogy felvállalják önnön hibáikat, és úgy mennek tovább. És ha minden jól megy, meg is nyerik a vébét. Már azért is, mert Argentína 330 perc alatt mindössze két gólt szerzett. Persze, minden meccs más, de ha ilyen nehezen veszik be az európai kaput, akkor a németek ellen se nagyon reménykedhetnek, akiknek eddigi gólaránya már az egekben. A 17-4 egész egyszerűen félelmetes, és hátborzongató. És egyre másra döntik meg a rekordokat.

S nem lehet őket nem szeretni. Pedig ez eddig a brazilok kiváltsága volt. Volt? 

Kimaradt?