Az idei lipcsei könyvvásár Szép könyv versenyébe harminc országból 576 könyvet neveztek be, és Hajdú Farkas-Zoltánnak A homályban maradás ösztöne című, a Bookart kiadónál megjelent kötete, Vidák Zsolt színes illusztrációival, bekerült a legjobb 56 közé. Nem tudom, miért éppen 56 könyv szerepelt a döntőben, és nem is próbáltam utánanézni, sőt még azt se nagyon keresgéltem, hogy végül is a németországi városban melyik kötet és kiadó vitte el a legszebbnek járó koszorút (oklevelet, plakettet vagy miegymást). Amikor ugyanis megütötte a szememet ez a hír, éppen a szóbanforgó könyvet olvastam.

Nehéz a több szálon futó szövegnek a műfaját meghatározni, nevezhetnénk akár dokumentumregénynek is, hiszen valamiféle családi levéltár darabjait mutatja be az 1876 és 1970 közötti időkből, de ki tudja, hogy a dokumentumok valóságosak, vagy az író korhű vizsgálódásainak és nyelvezetének az eredményei? Lehet a regény amolyan Joyce féle work in progress is, hiszen Hajdú Farkas Zoltán vagy az alteregója, vagy pedig a narrátor – nevezhetjük bárhogyan – megosztja velünk, hogy mit ír, hogyan ír, mit olvas és milyen zenét hallgat, és létezik még több más sík is, így közel másfél évszázadnyi idő hullámzik a könyv lapjain az objektivítás és a szubjektivítás közötti átmenetekben, de a rendhagyó szerkezet ellenére is roppant olvasmányosan.

A homályban maradás ösztöne 2012-ben jelent meg, és a szerző jelezte, hogy ez egy tervezett regényfolyam első része. A folytatást, ugyancsak Vidák Zsolt ezúttal bélyeg-illusztrációval, Békebeli 1913 címmel az elmúlt hetekben több erdélyi városban is bemutatták, a könyv éppen olyan olvasmányos és éppen olyan sajátos szerkezetű.

Hajdú Farkas-Zoltán voltaképpen az első világháború előtti utolsó békeévnek a kordokumentumaiból és főként nyugat-európai személyiségeinek a feljegyzéseiből vagy életük eseményeiből válogat (ideértve ezúttal a maga teljességében az osztrák-magyar monarchiát is), ellenpólusként pedig tördelési szempontok alapján is elválasztva, a korabeli Csíki Lapokból közöl szemelvényeket. Amikor a könyvet Csíkszeredában is bemutatták, néhányan – nem a bemutatón – úgy vélekedtek, hogy a kötet amolyan ready-made, azaz kész termékből készített összeállítás, úgy lesz önálló alkotás, mint valamiféle kollázs a képzőművészetben, voltak akik a bulvár-zsurnalizmus hangulatát érezték ki belőle, nem tudván eldönteni, hogy a megírás avagy a szerkesztés a szerző erőssége, mások pedig az ellenpontozást vélték kimondottan sértőnek: azaz, amíg Nyugat-Európában az első világháború előtt a szellem és a kultúra, az előre mutató természettudományos gondolkodás uralkodott, addig Székelyföldön és főként Csíkban más sem történt, mint bicskázás, részegeskedés és mindenféle más olyan szenzáció, ami a földhöz ragadottságot jellemzi.

Az utóbbi évtizedek irodalmi termésével foglalkozó szakembereknek (hadd vegyek így egy kalap alá mindenkit, aki a legkülönbözőbb szempontok alapján és módszerekkel az irodalmat vizsgálja) bizony nincs egyszerű dolguk, amikor a művekben a fiction és a non fiction határvonalait keresgélik, így Hajdú Farkas Zoltán békebeli könyve kapcsán jómagam meg sem próbálkozom vele. Kaptam viszont egy 1979 február 3-án keltezett levelet Ferencz Imre újságíró kollégámtól, amelyet tizenegy olyan véndiák ír alá, akik 1913-ban végeztek a csíkszeredai főgimnáziumban és 1978-ban tartották a hatvanöt éves érettségi találkozójukat. Imre akkor, a korabeli Hargita hasábjain, nagyon hangulatos riportban számolt be a nem mindennapi eseményről, és az írást az említett levélben köszönték meg az aláírók: Albert István ny. városi főtanácsos, Csíkszereda, Dr. Ábrahám Ambrus ny. egyetemi tanár, kétszeres Kossuth-díjas akadémikus, Budapest, Balogh Elek ny. főerdő tanácsos, festőművész, Oakland, Amerika, Dr. Csiky János ny. igazgató főorvos, Gyergyószentmiklós, László Károly ny. műszaki főtanácsos, Budapest, Dr. Szőts József ny. OTI vezérigazgató, Budapest, Xantus Dávid ny. miniszteri titkár, Budapest, Sándor Lajos nyugalmazott MÁV aligazgató, Budapest… Nem folytatom. A névsor egyértelműen azt hivatott bizonyítani, hogy 1913-ban nem csupán a visszamaradottság volt jellemző Csíkra, amint azt a könyvbeli helyi sajtóválogatás meglehetősen egyoldalúan bemutatja, hanem az oktatás olyan személyiségeket bocsátott útjukra, akik az elkövetkező évtizedekben fontos társadalmi szerephez jutottak.

Persze, lehet ez a megjegyzés amolyan lokálpatrióta non fiction, amelynek az irodalmi szabadsághoz semmi köze. De tény és való.

Egyébként, amint Hajdú Farkas Zoltán írja: “Ki tudná megvonni az ösztönösség és a tudatosság határát?” Az alkotómunkában bizony majdhogynem lehetetlen.