Rengeteget cikkeztek arról, hogy az amerikai meg európai szankciók hatására (is) Kína felé oldalazó Putyin tulajdonképpen nagy áron „vásárolta” meg az évszázad gáz-díljét Kínával, s hogy mire bevétele is lenne, a részes infrastruktúra-befektetésekbe belerokkan a már szankciózott Rosszíja. Sokan érveltek, hogy bár mindez egyelőre csak a vezetékek orosz oldali költségeit jelenti, és hogy matematikailag tán nem egyenlíti ki egyetlen üzlet a lehetségesen kimaradó európai gázigényt és gázpénzeket, ez a megállapodás nem csak pragmatikus, de szimbolikus is.

Márpedig a világpolitikában régóta folyik a vita, hogy melyik a hatékonyabb eszköz: a pragmatizmus, avagy a szimbolizmus. Nem voksolok egyik mellett se, de tény hogy szimbolikus „dolgok” (például emberek, később választópolgárok képzetei) irányítottak már történelmet, és a történelmi irány mindig meghatározta a politikát.

Napjainkban például a japán választópolgárok nagy része azt szeretné hinni, hogy lassan a kormány is le kényszerül mondani a nukleáris energia szimbólumáról (Japánnak úgyis csak baja volt az atomenergiával), és hagyományosabb források, mondjuk gáz után néz. Létezett is ilyen elképzelés egy a Szahalin-félszigetről Hokkaidóra és Honshura vezető gázvezetéket illetően, de ehhez persze nagyon kellenek az oroszok, azok az oroszok, akik éppen Kína felé fordulnak. Jó kérdés, hogy mi történik majd ezzel a vezetékkel, nem utolsó sorban azért, mert ez – az oroszok esetleges befolyásolásával – fontos kártya lehet annak a Kínának a kezében, aki a Kelet-, meg a Dél-kínai tengeri szigetecskék miatt faséban áll Tokióval. Arról nem is beszélve, hogy a Shinzó Abe – Vladimir Putyin közeledésnek lőttek attól a pillanattól, hogy Tokió nem hagyhatta szövetségesi támogatása nélkül Washingtont, amikor az a Krím és Kelet-Ukrajna miatt Moszkvát szankcionálta.

A japánokat persze leginkább az a hipotetikus helyzet aggasztja, amely arról szólna, hogy adott esetben Peking, szigetecske-érdekeltségeit illetően, hasonlóan nyilvánulna meg, mint Moszkva a Krím-félszigettel. Annak ellenére, hogy a helyzetek hasonlósága gyengécske, hiszen ilyen esetben Amerika kénytelen lenne támogatni a japán katonai ellencsapást, és nem csak nézni tehetetlenül az eseményeket, Japán azért nem akar háborúba keveredni Kínával.

Mindennek a lecsapódása az, hogy a történetben szereplő „trojka” minden komponense sérülhet: Oroszország hiszi, hogy megoldja az esetleges visszaesést Európa részéről, de tulajdonképpen csak még kompromittálóbban függővé teszi magát Kínától. Tokió hiszi, hogy teljes mértékben támaszkodhat Amerikára, és leveszi a szájkosarat Kína-elleneségéről, miközben elszalaszthat orosz lehetőségeket. Peking szorosabbra köti a fél világ által ferde szemmel figyelt Oroszországgal a kapcsolatot, Japánnal eldurvul a viszonya, s mindezt az új vezetés doktrínája ellenében, amely legalább tizenöt évig belső és külső csendet, állandó fejlődést, korrupcióellenes harcot és emberibb arcú kommunizmust akar. Nem kimondottan nyertes játszmák.