A közpénz az a pénz, amit a legkönnyebb elkölteni. Egyrészt, mert senki sem látja a maga fizikai valójában, csak a kedvezményezett, másrészt a köz ritkán reklamál reggelente, csípőre tett kézzel, hogy kellene még mosószerre meg fogkrémre is, de azonnal, és néz olyan szúrós szemmel, hogy az ember rögvest odaadná az utolsó fillérjeit is. Mert pontosan tudja, mi lesz, ha nem adja. Oda a melegség, az esti huncutság, a nyugalom.

Na mármost én nem tudom, hogy Ákos vagy Lázár János hogyan áll libidó szempontjából, vagyis mennyire lehet égető számukra a pedagógiai szempontból megvont kéj, de a józan ésszel valahogy hadilábon állnak. Pedig amúgy mindkettő profi a maga szakmájában. Lázárnál alig tudok dörzsöltebb politikust, vagy Ákosnál profibb magyar előadót, aki a koncertjeinek minden pillanatát megtervezi és uralja, vagyis hát tudhatnák, hogy minden simliség legfőbb ellenszere az őszinteség. A köz az egyenes válaszoktól még meghatódni is képes. Ha kétmillió kellett holmi fránya szállodára, mert gyötörte a lumbágója, vagy mert attól félt, hogy a tárgyalópartnerei lenézik, ha nem a királyi lakosztályt veszi ki, akkor ki kell mondani, és a magyar ember máris átérzi a helyzet mindennapiságát. Legközelebb már ő maga foglalja le kedves politikusának a körülményekhez képest talán még szerénynek is tűnő lakhelyet.

Vagy ha Ákos nem sértődik meg azonnal, amikor sajtótájékoztatón azt firtatják, hogy a Balassi Intézet zenei programokra szánt keretéből hogyan nyerhetett 10 milliót a Karcolat című produkció külföldi turnéjára (Párizs, Moszkva, Róma), miközben az egész keret alig több 18 milliónál. És ez a támogatás talán még aprópénz is ahhoz képest, hogy mennyit kell költeni az első, immár húszéves szólólemez méltó bemutatására, miközben az ő gázsija fellépésenként százezer forint csupán. Majd lazán Harcsa Veronikára terelte a szót, hogy tessék, őt is nyugodtan meg lehet kérdezni, hiszen őt sem ingyen vitték ki Brüsszelbe. S miközben a gyanútlan köz a magyar dzsessz dívája esetében már legalábbis milliárdokat vizionált, kiderült, hogy csupán az Ákos támogatásának alig négy százalékából járt három külföldi helyszínen (Bécs, Brüsszel, Párizs), Gyémánt Bálinttal karöltve. Ráadásul Ákosnak már nem ez az első esete a közpénzzel, annak idején az MTVA 12 milliót fizetett a cégének rádiós szignálok komponálásáért, s akkor is mindenki titkolózott a szerződések kapcsán. Holott a 220 szignálra vetítve az összeget, már nem is tűnt olyan horribilisnek a gázsi, csakhogy mindezt pályázat és verseny nélkül, vagyis sosem derült ki, hogy más mennyiért írt volna tán gyengébb dallamokat.

Valahogy azt nem értik a közpénzhez szerencsésen (vagy tehetséggel) hozzáférők vagy -jutók, hogy sok pénz sok kérdéssel jár, és a legapróbb mismásolás esetén is nincs az a disznóság, amit a magyar adófizető ne képzelne az ügy mögé. A gésáktól az orosz kaviárig, a csecsebecsétől az egyszerű lenyúlásig minden eszünkbe jut, csak az nem: a megfelelő célokra ment el a pénz.

Így lehet szűkszavúsággal a legnagyobb kárt okozni. Maguknak. Ráadásul a kezdeti titkolózás után a magyarázkodás már csak olaj a tűzre. És az összeesküvés elméleteknél tán csak a szénanátha makacsabb, még akkor is tartják magukat, amikor az érintettek már rég elporladtak. És tényleg jó Ákosnak, ha királyi zenésznek címkézik, aki kiválóan képes helyezkedni vagy Lázárnak, hogy lassan, más ügyek miatt is, az ország legutáltabb politikusává lép elő? (Tegyük hozzá gyorsan, hogy Lázár végül a saját zsebéből visszafizette a kincstárnak a kétmilliót, ám ezzel egyúttal valamiképp el is ismerte: nem volt minden tiszta az útiköltség körül. Ártatlan ember miért adná vissza, ami kétségtelenül jár neki? Csak azért, hogy hagyják békén? De hát politikus az istenadta, nem balerina! Ha valakinek, hát neki szoknia kell az örökös faggatózást.)

Mert senki sem mondhatja azt, hogy nem járna Ákosnak támogatás. Járjon, és jusson is. Csakhogy egy másik klasszikust idézve, arra mégis ügyelhetne, hogy ne ő nyerje a legtöbbet. Mert az taktikailag nem fest túl jól. Magyarán a szerénység ilyenkor kétszeresen is megtérülhet. Én az ő helyében a pályázati pénz felét máris átutaltam volna Harcsa Veronikának vagy Korda Györgynek, az amúgy is pókerezik, tudja mindenki. És akkor még őt sajnálták volna.

Most viszont az a hír, hogy megint összeállhat a régi csapat, a Bonanza Banzai. Már van is egy új dal, az Újrakezdhetnénk. És benne danolja a költő: Tükörbe nézünk, de önmagunkba soha, / Mindig más a hibás, mindig más ostoba.” Hát magam se mondhattam volna kifejezőbben.