Markó Béla legutóbb megjelent, közéleti hangulatú verseskötetének címadó verse, a Csatolmány így végződik: “Annyi hazám van, hogy már egy sincs/ tényleg a bőség zavara,/ s lassan-lassan be is sötétül/ menjünk haza! Haza? Haza!”

Egyébként nem ez az egyetlen vers ebben a kötetben, amely az alapvető erdélyi magyar kételyt járja körül: vajon számunkra, akik Romániában élünk, mit jelent a haza fogalma? Az országot, ahová hozzá csapott a történelem? Azt az országot, ahonnan leszakított a történelem, és hiába nevezzük anyaországnak, hiába a kettős állampolgárság, mégsem tudnánk azt mondani, hogy a jelenlegi állam a mi hazánk?

Azt nagyon jól tudjuk, és nem csupán tudatosan vállaljuk, hanem önazonosságunkban, nyelvünkben, egész kultúránkban érezzük, hogy mit jelent számunkra a nemzet, hiszen állampolgársággal vagy anélkül, de a magyar nemzet tagjai voltunk, vagyunk és maradunk. A hazával azonban kissé más a helyzet. Ha Romániát nem, ha Magyarországot nem, akkor mit érzünk a hazánknak? Erdélyt? A székelyek az egész Székelyföldet? Vagy az otthont, a házunkat, a lakásunkat, a falunkat, a városunkat és annak közvetlen környékét, a tájat? És vajon ehhez a kisbetűs hazához hozzá illeszthető a nagybetűs Haza fogalma, ahogyan rendkívül tömören, néhány írásjellel és értelmezés-átvitellel a költő teszi?

Számunkra, erdélyi magyarok számára, alighanem igen. Az elmúlt három esztendőben két olyan, az ötven éves érettségi találkozókra készült kötetet szerkesztettem, amelyekben az egykori csíkszeredai diákok visszatekintenek fél évszázados életútjukra, és ezekben az írásokban ugyancsak gyakran szerepel a haza fogalma. A második világháború utolsó éveiben vagy közvetlenül a világégés után született nemzedékről van szó, akik közül néhány tucatnyian a kiürítések, a menekülések következtében Magyarország területén látták meg a napvilágot. És érdekes, hogy az elmenekült szülők közül senki nem akart ott maradni, valamennyien abba az Erdélybe akartak visszatérni, amely időközben megint Románia része lett. Azaz: Magyarországot hátrahagyva igyekeztek vissza a csíkiak Csíkba, elhagyott és a háború megviselte otthonaikba, hogy gyakran a szovjet hadifogságba esett férjek nélkül az anyák és feleségek ott folytassák az életet, ahol megkezdték és ahol félbehagyták. Végső soron ők nem tettek mást, mint hazatértek. De ugyanígy igyekeztek hazatérni mindazok, akiket az egyetemek, főiskolák elvégzése után a korabeli munkaerő gazdálkodási és népesség homogenizáló szempontok alapján szétszórtak az országba, Moldvába, Havasalföldre, vagy éppen Erdély északi vagy nyugati részeire. Minden követ megmozgattam azért, hogy hazajöhessek – írták nagyon sokan, és a haza megintcsak nem jelentett mást, mint a közelséget az otthonhoz, a településhez, a vidékhez, a tájhoz, a helyi közösséghez, ahonnan kiszakadtak.

Ez a hétköznapi történelem voltaképpen nem bizonyít mást, mint azt, hogy a nagy politikusi közhelyekkel ellentétben a haza fogalma az erdélyi magyaroknak valóban azt a földet jelenti, ahol szüleik és nagyszüleik élték le életüket és ahol saját maguk igyekeznek megteremteni önmaguk és családjuk jelenét és jövőjét, még akkor is, ha időközben, ha menetközben, ha hónapokra vagy évekre – a megélhetésért, a jövő megalapozásáért – akár Magyarországon, akár más európai vagy tengeren túli országokban kell dolgozni. És az életrajzok még bizonyítanak valamit: akik az utóbbi két évtizedben gyermekeiket segíteni, unokákat gondozni vagy a múlt század utolsó évtizedében felcsillanó jobb nyugdíj reményében Magyarországra kitelepedtek, ugyanúgy érzik, hogy a hazájukat itt hagyták Erdélyben, és az érettségi találkozókra mindig hazatérnek.

Persze, jó lenne nem csupán visszatérni, hanem mindig itt maradni és mindvégig itt élni, a külföld pedig számunkra se legyen más, mint világlátás, tapasztalatszerzés, mint turizmus, ahogyan ez mindazokban az országokban megszokott, amelyeknek lakosai Európa keleti felétől eltérően otthon munkások és máshol vendégek, nem pedig vendégmunkások. Csakhogy a gazdasági fejlettség különbségei nem egyik napról a másikra születtek meg, és nem is lehet ugyanígy eltörölni.

De talán eljön majd az az idő, amikor ilyen egyszerű lesz a kérdés: ha itthon, ebben a kis betűs és mégis egyetlen hazában ugyanúgy élhetek, mint máshol, akkor miért élnék máshol? Ebben kell bíznunk és akkor történjen is bármi, a bőség zavara szülte annyi hazánk közül egy minden bizonnyal megmarad.