A marosvásárhelyi székely autonómiatüntetés másnapján, 2014. március 11-én valaki az elektronikus postaládámba küldött két fényképet. Néhány pillanat múlva ki is töröltem mindkettőt, hogy mindörökre elfeledjem, de nem sikerült. A képek beleégtek szívembe-lelkembe, és ott sajognak mind a mai napig.

Az első fotón fekete paszományokkal díszített, szürke posztózekét viselő székely ember, fején csúcsos, ómagyar süveggel annyira leengedve tart egy uniós zászlót a kezében, hogy a vele szemben lehajló kopaszodó vagy rövidhajú férfi öngyújtójával tudjon alágyújtani. A második képen már látszanak a lángok, amint néhány uniós csillagot felemésztenek.

Bizonyára a világhálón keringenek ezek a képek, és el tudom képzelni, hogy videómegosztókra is feltették a nagy mutatványt: Marosvásárhelyen két székely (vagy egy székely és egy magyar) uniós zászlót éget. A két férfi életkorát amolyan negyven és ötven év közé becsültem, bár lehet, hogy tévedek.

Abban viszont már nem, hogy jól emlékszem, a zászlóégetésre mi volt az első gondolatom: vissza kellene őket küldeni az időbe. Nem túl messzire, csak azokba az 1989 előtti esztendőkbe, amikor már éltek. Gyermeken, fiatalon, amikor már láthatták akár a saját maguk, akár a szüleik keserves küzdelmét a villanyáram-nélküliséggel, a hideggel, a kongó üzletekkel. Amikor megtanulhatták, hogy mit jelent a több órás sorbaállás egyetlen liter tejért és egy kiló kenyérért, amikor nemhogy egyetlen reklám sem villódzott a fejük fölött, hanem még utcai világítás sem. Amikor egész napos sorbanállás után öt liter benzin jelentette a sikerélményt és a közeli utazás lehetőségét, ha ugyan a rendszám nem esett páros vagy páratlan vasárnapra.

Amikor a székely gyermekeket mentegetni kellett az egyre terebélyesedő román osztályok elől, és amikor saját faluja, városa vagy utcája nevét sem írhatták le magyarul. Amikor csak akkor látott külföldi cigarettát valamelyik székelyföldi kisvárosban, ha véletlenül arra tévedt valamilyen nemzetközi sportesemény, és a brassói állomáson, a peronokon álldogálhatott, hogy a nemzetközi járatok étkezőkocsijából legalább egy kólát vagy egy doboz sört mutassan meg neki a pincér. Amikor nem a kábelcsatornák megszámlálhatatlan választékában tobzódott, hanem napi két órán át nézte a legnagyobb és legigazibb hazafit fekete-fehérben; amikor egyetlen rádió sem mondta, hogy “ Itt a Székelyföld hangja”, hanem munkahelyén vagy otthonában a reggeltől-estig tartó román népzene és a négy esztendő alatt teljesített ötéves terv sikerei jelentették számára a kommunikációs élményt.

Igen, visszatérhettek volna oda, ahol nem volt gond az olvasás, mert alig létezett magyar újság és magyar könyv, ahol egy pillanatig sem volt gond az utazás Európába, hiszen a leszigetelt romániai határokon csak a madár repülhetett át, és a Kossuth-nótákat nemhogy Marosvásárhely járdáin nem énekelték román rendőrök segédlete mellett, hanem a nagypapa még a zsalugátert is becsukta, ha két pohár bor felhajtása után egykori katonabajtárásával danolászni támadt kedve a négy folyó zúgásáról, őrségről, sírhantokról és büszke várakról.

Igen – gondoltam akkor –, akinek nem kell Európa, akinek nincs szüksége az Unió világító csillagaira, aki úgy gondolja, hogy a nyitottság, az emberhez méltó európai élet nem jelent semmit, akit el lehet kábítani a legalattomosabb politikai szövegekkel, az nyugodtan visszatérhet a sötétségbe, hogy zászlótűz fényénél keresgélje a porladó sziklát, és addig üldögéljen a tövében, amíg mindenki más ott hagyja, hogy házat és hazát építsen magának, hogy családot alapítson és olyan gyermekeket neveljen, akik számára Európa és a világ nem fogalom, hanem bármikor bejárható valóság.

Uniós tagországként, európai polgárként európai parlamenti választásokra készülünk. Vajon, ha negyedszázaddal ezelőtt valamiféle tudós jövendőmondó vagy akkoriban ugyancsak tiltott csillagjós azt mondja vagy azt írja, hogy a romániai magyarok huszonöt esztendő teltén saját nemzeti közösségükből saját anyanyelvükön beszélő sorstársaikat küldhetik olyan európai fórumokra, ahol gondjaikat-bajaikat ha nem is mindig az azonnali megértés, de legalább a meghallgatás reményében elmondhatják, nem tekintik háborodottnak?

Ezért soha ne feledjük, hogy honnan jöttünk, mekkora utat tettünk meg és hová tartunk. A zászlókat pedig emeljük fel, de ami a miénk is, azt soha ne égessük! És persze, másokat sem, mert ha azt akarjuk, hogy elismerjen minket a világ, akkor minékünk is tisztelnünk kell a világ sokszínűségét. És nem akárhogyan, hanem egy pillanatig sem feledve: az Unió az igazi csillagösvény, amit be kell járnunk.