Nem tudom másként mondani: számomra csalódás a könyv. Pedig igyekeztem nem nagy elvárásokkal megterhelni épp csak megszülető „viszonyunkat”.

Bodor Johanna művéről van szó, a Nem baj, majd megértem című, nem is tudom igazán, hogy miről. Hiszen már a műfaja is problémás. Az elején semlegesen „írásnak” nevezi az életének egy igen fontos részét elmesélő memoárt, majd félénken, zárójelben, talán a kiadó nyomására, mégis megkérdi: regényt? Aztán a legvégén, mintegy lezárásként már arról beszél, hogy nem író, ezt is inkább baráti unszolásnak engedve hozta össze, majd jön talán a legpontosabb meghatározás: ez a könyv tiszteletkör.

És tényleg. Azok iránt, akik segítettek a fiatal balerinának, hogy névházasság ürügyén elhagyja az országot, egyesítse a családot Magyarországon, hogy kvázi feláldozza magát szülei biztonságáért. Ezzel nincs is baj, remek alapanyag az ilyen trauma. Csakhogy a könyv jobbára a hála hangján szólal meg, ami talán jó egy memoárnak, de nagyon rossz egy regénynek. Úgyis mondhatnám, hogy a hála nem jó tanácsadó. Túlságosan jónak hagyja meg a gyarló szereplőket, hőssé teszi a kevésbé hősöket is. Ezért a mű néha az Oscar-köszönőbeszédeket idézi, máskor meg a lányregényeket. Én már attól is visítani tudok, ha valaki nagy É-vel írja az édesanyját meg az édesapját. Távolságtartás nélkül ugyanis nincs regény, csak modorosság.

Túl tökéletes minden, a narrátorunk is szépséges ruhákban jár, tökéletesen oldja meg a feladatait, fegyelmes, ott szorong, ahol kell, és így laposodik egyre jobban a különben érdekes alaphelyzet. Pedig a könyv néha tényleg erős, főként ott, ahol arról mesél, amit a legjobban ismer: a balettről, a bukaresti kulisszatitkokról, az opera és operettszínház különbségéről, a spicc-cipőkről. Ekkor szinte minden mondata érdekfeszítő, ám ahogy érzelmi életét kezdi boncolgatni, máris kitűnik: nem uralja anyagát, inkább festi, túl nagy ecsetvonásokkal. Ráadásul nem tudja, hogy az író nem leír, nem kijelent, hanem érzékeltet. Teljes erejével dübörgött a diktatúra mondja, ahelyett, hogy ez magától kiderülhetne a történetből. És így tovább, a félelmetes szituációról már jóval előtte tudjuk, hogy mennyire félelmetes, a hősünk többször zseniálisan viselkedik, játszik, old meg helyzeteket. De ezt nem az olvasó állapítja meg, hanem ő jelenti ki. Nem hagyja lélegezni a művet.

Akad néhány tévedés is, de ezek nem túl fontosak. Például, hogy a nyolcvanas években már kétévente lehetett útlevélhez jutni és nem háromévente, ahogy a mű mondja (saját tapasztalat), és az iskolai karszámot valamiért sorszámnak hívja, ami viszont egészen más. De ezek tényleg apróságok. A fentiek is csak azért bosszantóak, mert ebben a műben tényleg benne van egy jó regény anyaga és egy jó memoáré is. Ám az „írás” pont e kettő között húzódó senkiföldjén megy végig, se ez nem lesz, se az. Memoárhoz túlontúl sok a regényes fecsegés, regényként meg túlontúl ragaszkodik a „tényekhez”, pedig azok leírva már amúgy is egy fikció darabjaiként kezdenek viselkedni. És olyan kevés benne az igazán jó karakter (hiszen az élet már csak ilyen, nem sokat sodor elénk belőlük, ezért gyúrni kell őket, ahogy az agyagot), kevés a Virgil, a nehezen besorolható, a Jó és Gonosz felé is kacsingató gyarló, viszont ettől izgalmas ember. És őt is inkább elkeni, elszürkíti. Mert nem nyersanyagként tekint rá.

De hát nem író, mondja ő is, és azok is, akik védik a könyvet. De hát aki ír, arra mégis valahogy így kezdünk tekinteni. Egy táncos, aki írt egy könyvet. És ez bizony már azzal is jár, hogy íróként ítélik meg, akként kezdik kezelni. Csontváry kevésbé jó képeire úgy kellene tekintenem, hogy azokat egy patikus festette, Bulgakov nem annyira sikerült novelláira úgy, hogy azok egy orvos firkálmányai? Persze igazságtalan a párhuzam, de valahogy mindenki „civilként” kezdi. Ám ezt pillanatig sem fogadja el mentségként. Tisztában van vele, hogy amint ecsetet, írószert vesz a kezébe, már művész, vagy legalábbis elindult a művészet felé, legfeljebb még kezdő, rossz, és nem túl magabiztos.

Bodor Johanna sem dilettáns. Író. Kár, hogy nem gondolta át jobban a következményeket.