Papp Sándor Zsigmond: Felbontott regények

Tudtam, hogy egyszer erre a napra ébredünk majd. Jó ideje gyengélkedett már, bár olyan hírek is jöttek, hogy dolgozik valamin, szerelmes regényen, és a munka egy író esetén mindig jót jelent: a reményt és a küzdelmet. Hogy nem eszi a romlás olyan forrón a kását. Aztán mégis. De a győzelem most is, mint mindig a művészek esetében, csak pillanatnyi.

Gabriel García Márquez. Kevés író van, akinek először a neve iránt érez valami eredendő szimpátiát az olvasó, a benne rejlő dallam iránt, mintha egy nagy tavaszi kiáltás lenne a gát tetején, az ébredő világ felé. Az öröm, a diadal hangjai.

Szeretni is valahogy úgy akartam, ahogy a regényeiben. Ahogy Bayardo San Román az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájából. Tizenhét éven keresztül ír neki levelet Angela Vicario, egy fél életen át, minden héten egyet annak, aki a világban kóborol. Aztán megérkezik meghízva, félig kopaszon és szemüvegesen San Román, táskáját ledobja a földre, és csak annyit mond: Tessék. Itt vagyok. A táskában pedig ott a kétezer levél, dátum szerint összerakva, felbontatlanul.

És épp ez az utolsó félmondat a zseniális, mert addig talán mindenki eljutna, a romantikus regények szereplői is nagyon tudtak epekedni egymásért dacolva térrel és idővel, úgy, ahogy azt a mai mobiltelefonos világban el sem tudjuk képzelni, de ez a megérkezés minden mást felülír. Mert ez az igazi erő, nem felbontani, nem elolvasni, mégis megőrizni mindet, dátum szerint, aztán engedni a soha el nem olvasott makacs szenvedélynek. És ott van a romló testével, az elrepült évekkel, az őrülettel határos kitartással szembe nézve. Hát valahogy így kellene szeretni, gondoltam én tizenkilenc évesen.

Aztán hosszú, nagyon hosszú ideig megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett az első estéjük? Reggelig beszélgettek, vagy épp ellenkezőleg: ültek egymás mellett szótlanul, újra és újra megnézve a másikat? Csöndben, félhomályban. Ahogy az egyik magány néz a másikra. És hogy végül ki bontotta fel a leveleket? Ki olvasta el, ki nézett szembe a felfoghatatlannal? Ami már nem szerelem, de még nem téboly. Jó író, mindig ott vágja el a jelenetet, ahonnan a legtöbb út ágazik el. Bár abban a pillanatban még csak úgy érezni, egyetlen ösvény maradt, s azon kell végigmenni. Aztán újabb és újabb utak nyílnak, Bayardo San Román és Angela Vicario pergetik mindennapjaikat, s rakódik egymásra az idő, s minden percben száz év magány ücsörög.

Aztán már nem is szeretni, hanem írni szerettem volna így. Pontosan, szépen gördítve a szavakat, mégis éllel, hogy felhasítsa a bőrt, beférkőzzön az izmok alá, hogy ott nőjön tovább, mint valami titkos kór. Mert egyszerre mesél, térdére ültet, ahogy egy jó nagyapa, de rángat is le a földre, felpofoz és megcibál. Mert a nagy szerelemért gyilkolni kell, megölni Santiago Nasart újra és újra, bemocskolni a kezünket, elveszteni a szüzességünket, hagyni, hogy az emberek ujjak mutogassanak ránk. S ha minden jól megy, akkor tizenhét év múlva majd jön valami, vagy valaki, kicsit kopaszon, szemüvegesen, de ott lesz. A maga egyszerűségében és megkerülhetetlenségében. Ott lesz egy regény, felbontatlanul, a születés természetességével.

Vajon tudnék ennyi levelet írni, töprengtem tizenkilenc évesen. Úgy, hogy fogalmam sincs, célba érnek-e, lesz-e valaki, aki dátum szerint rendezi majd el őket, szeretettel, mégis kissé távolságtartóan.

És az a jó, hogy nem tudjuk a választ. Mert tényleg csak az idő van, meg kell írni őket, minden nap. Lendületet venni, előkapni valahonnan egy első mondatot, aztán rábízni magunkat a papírra. A belepréselt időre. Ami nem jár le, nem romlik, nem száll el az ereje.

Elment tehát, de most, amikor újra felbontom az egyik könyvét, akkor tudom, hogy még nagyon sokszor meg fog érkezni, kopaszon, szemüvegesen. Leül, és beszélgetünk. Én ostobaságokat kérdezek, ő meg bölcsen hallgat. S talán elleszünk még így jó pár évig. 

Kimaradt?