Április 11., a Magyar Költészet Napja előtt elektronikus postaládámba megérkezett egy olyan két és fél oldalas interjú másolata, amelynek eredetije a magyarországi Demokrata című folyóiratban látott napvilágot 2013. november 20-án. Az interjúban Raffay Ernő történész beszél Szabadkőműves béklyóban – Ady és a szabadkőművesség című könyvéről, és bízom benne, hogy előbb-utóbb az Ady-értő erdélyi magyar irodalomudósok is elolvassák mind az interjút, mind a könyvet, és kifejtik véleményüket.

Mert mit is állít Raffay? Hogy Ady Endrét egész egyszerűen lefizették ahhoz, hogy a korabeli magyar társadalmat és egyházat ostorozó verseit, írásait megjelentesse, zseniális költői tehetségét jelentős és rendszeres összegekért a zsidók szolgálatába állította. A zsidó szó persze nincs kimondva, de ott bujkál a sorok között, hiszen a szerző gondolatmenete a következő: a dualizmus idején Keletről, Galíciából többszázezres vándorlás indult meg a korabeli Magyarországra, magával hozva egy idegen, sajátosan zárt kultúrát, amely a befogadó keresztény magyar társadalomba nem tudott beilleszkedni. Viszont az úgynevezett szabad foglalkozások, mint például az ügyvédi, az orvosi, az úságírói, a művészi pálya nyítva álltak előttük, ezeket az állásokat el is foglalták és közülük sokan élharcosaivá váltak az úgynevezett progressziónak, amely Raffay szerint nem volt más, mint a hagyományos magyar társadalmi formák ellen vívott élethalál-küzdelem. Főnemesi birtokokat és rangokat vásároltak meg, közéleti harcot indítottak a történelmi Magyarország alappilléreit jelentő római katolikus egyház, a hagyományos arisztokrácia és a vidéki nemesség ellen, sokan közülük beléptek a titkos, szabadkőműves páholyokba (Nagyváradon is), és a maguk arcára alakították elsősorban a városi közművelődést és kultúrát.

A századfordulón a Nagyváradi Napló szerkesztőségéhez kerülő Ady Endre, testvérével, Lajossal egyetemben, kicsapongó életmódjuk miatt állandó pénzzavarral küzdöttek, mindegyre eladósodtak, és Endre – új barátainak és egyben kenyéradó gazdáinak készpénzéért – hajlandónak bizonyult ragyogó tollával bármit megírni, így a keresztényellenes erők szócsővévé, vagy még inkább faltörő kosává vált.

Az interjú ítélkezései azonban itt még nem érnek véget, menetközben kiderül: mindaz, amit sok-sok nemzedék a költő nagyságáról, szellemiségéről, társadalombírálatáról, szerelmeiről, életművéről, verseinek sajátos metafora-rendszeréről tudott, ismert és elismert, mindazok a szavak, amelyek halála után immár közel egy évszázada megdobogtatják a szívet és táplálják az érzelmeket, nem érnek egy fabatkát sem, az életmű nem saját értékei miatt ível át az időn, hanem kultuszát szántszándékkal kezdték építeni és különösképpen 1945 után ráerőszakolni az emberekre. Nézetdiktatúra – fogalmaz a szerző –, ami megérett a felülvizsgálatra. Ady ugyanis jónéhány magyarságot bíráló és a zsidósággal való összeolvasztásával új, művelődésre és haladásra képes népet létrehozni akaró írásával – Raffay véleménye szerint – már-már deklarálta kilépését a magyar nemzetből.

Tehát így is fogalmazhatnék: lámcsak, akit mostanig nagyszüleink, szüleink, jómagunk, gyermekeink és unokáink, a hajdani és jelenlegi magyartanárok a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének tekintettek – nem magyar költő. Akit újságírók nemzedékei a politikai újságírás példaképének tekintettek – nem magyar újságíró.

Nem általában a demokratikus, hanem a magyarországi közbeszéd gátlástalan, korlátok nélküli, állandóan iszapbirkozó, a másságot lábbal taposó jónéhány vonulata az erdélyi magyarságot már nem egyszer szíven ütötte. Az európaiságot annyira óhajtó Erdélybe egyelőre csupán töredékeiben, de sikerült behozni a nemzetköziség-ellenességet és elültetni olyan kivagyi magatartásformák magvait, amelyek soha nem voltak jellemzőek az ittlakókra. Nem egyszer a magyarországi politika megpróbálta átrendezni eddig ismert és becsült irodalmi értékrendszerünket, új kánonokat és új mítoszokat igyekezett teremteni, ugyanakkor a nemzetinek nevezett irodalom valamiféle hagyományos tükörképével helyettesíteni a jelen teljesen más valóságát. A szoborállításoknak vége, vajon a szoborrombolások évei következnek?

Nem tudom. Valami fáj, valami nagyon fáj. És bízom benne, hogy akik ugyanígy éreznek, irodalomtörténészek, költők, újságírók, verskedvelők talán jobban megfogalmazzák majd ezt a fájdalmat.