Zombik vagyunk, törődjünk bele. Romló húsú élőhalottak, akiken talán a fejlövés sem segít igazán. Szennyezzük a környezetünket, egyre mostohábban bánunk a generációk révén ránk hagyományozott értékekkel, alig érezzük a művészet valódi ízét. Igazi teljesítményre már nem vagyunk képesek, így csak lopkodunk: zenét, verset, bármit. Elcseszett egy népség.

Legalábbis így látnak minket a vámpírok. Nem bolondultam meg, Jim Jarmusch új filmjéről beszélek, a Halhatatlan szeretőkről. Amikor azt hinnénk, hogy szegény sápatag vérszívókról már minden bőrt lehúztak, akkor jön az amerikai rendező és húz valami egészen váratlant. Pedig voltak egészen izgalmas próbálkozások is: Benedek Szabolcs Vértrilógiájában Ady kortársaként alakította a korabeli szellemi és egyéb életet. Vagyis voltak már próbálkozások arra, hogy megváltoztassák a vámpírok kissé rossz sajtóját az emberi mitológiában. Jarmuschnál viszont az „emberiség” legjavát adják a vámpírok: tudósokat, zeneszerzőket, izgalmas koponyákat. Christopher Marlowe például még a 21. század elején sem tudta nagyon megemészteni, hogy egy pitiáner zombi, vagyis Shakespeare ellopta tőle a műveit. De a zeneszerző Ádám (történetünk idején inkognitóban élő rocksztár) is ajándékozott már Schubertnek.

És az is sokatmondó, hogy a természetesen halhatatlan szerelmespár Ádám és Éva nevét viseli. Szóval Jarmusch fanyar emberiség-kritikáját a vámpírok szájába adja, és a máskor és máshol értelmiségi nyavalygásnak tűnne az itt most fanyar és szellemes, és valahogy még napunk múlva is ízlelgetjük magunkba a vámpírok csöndes megvetését.

A vérünk is egyre fertőzöttebb, hiszen mindenféle hülyeséggel rontjuk, romboljuk magunkat, rossz leheletű percemberek vagyunk a harsány nappali fényben. Akik gyerekesen örülnek a pénznek, pillanatnyi hatalomnak. Ritka az a film, amikor a sötétben, szigorú szabályok szerint élő vámpírokat irigyli az ember (pardon: zombi), a tiszta létezés földöntúli erejét és költészetét. Valami életen túli spleent az elhagyott és egyre kísértetiesebb Detroitban vagy a mindenre kapható Tangerban.

És ez a film tényleg kizökkenti nézőjét napi gondjaiból, most tényleg a leendő kétharmadon bosszankodjak, amikor lassan a költészet vész ki a világból? Elsorvad a zene, az élet öröme, amikor már a vámpír is öngyilkosságra készül? Ugye, hogy mennyire jelentéktelen lesz hirtelen minden, négy évre szóló öröm vagy bánat. Különben is hajlok arra, hogy a rendszerváltás legnagyobb tévedése, hogy efféle ciklusokra osztottuk, porcióztuk ki az életünk, hol az ellenálló, hol a rajongó mezét felöltve, s akkor egyszer csak szembesít valaki az élet parttalan áradásával, az idő leheletnyi és épp ezért elviselhetetlen súlyával.

És akkor az országházi patkó helyett már azon kezdek töprengeni, hogy közülünk vajon ki volt vámpír? Hogy Krúdy biztosan, s tán Csontváry vagy József Attila. Mikszáth vagy Derkovits. Petri vagy Semmelweis. De akkor vajon honnan néznek minket, méltatlan utódokat? Vajon mit dörmögnek a bajszuk alatt? Drukkolnak még, vagy már lemondtak rólunk? És kit változtatnának át? Esterházyt vagy Nádast? Fischer Ivánt vagy Fehér Lászlót?

Az biztos, hogy politikus nem nagyon fordulhat meg a fejükben. Atyaúristen, ha örökre a nyakunkon maradna Hoffman Rózsa, Selmeczi Gabriella vagy a Rejtő-paródia, Simon Gábor. Akkor csakugyan vége lenne a világnak. Mert tényleg, naprakészen okádjuk ki magunkból a selejtet, az alkalmatlant, a kalandort, s néha nagyon jól jönne, ha valaki biztos vámpírkézzel tudna válogatni közülünk. Világfájdalmas mosollyal beszélne saját zombiságunkról, hogy felébredjünk ebből a rohanó álomból. Kiszívja belőlünk az altatót, a mérget, hogy csak az orrunk hegyét látjuk, s azt is egyre tompábban. Vaksi szemmel.

Hogy lenne végre egy cölöp, a kályha, ahonnan újra táncba vihetnénk magunkat. Egy jó kis világvégi tangóra a pusztulással szemközt. De jó lenne megtanulni a lépéseket.