Március 15-én, a csíkszeredai központi ünnepségen, egy rövid mondattal utaltak is rá: az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra emlékezők sorában ott vannak a XXIII. Nemzetközi Magyar Matematika Verseny résztvevői is. A három és félszáz felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, magyarországi és erdélyi, matematikában ugyancsak jártas magyar középiskolást jómagam már két nappal azelőtt szemügyre vehettem a Hargita megyei tanács termében megtartott, ugyancsak jó hangulatú megnyitón, és persze, amennyiben lett volna időm rá, ugyanott vasárnap a győzteseknek is tapsolhattam volna. Maga a verseny, a Márton Áron Gimnáziumban természetesen zártkörű volt, hiszen a diákoknak nem a nyilvánossággal, hanem olyan matek-példákkal kellett megbirkózniuk, amelyek próbára tettek egyéni képességeiket.

Az említett csíkszeredai gimnázium egyébként nem véletlenül vált az idei verseny házigazdájává, hiszen itt évtizedek óta töretlen a magas színvonalú matekoktatás. A sokszáz innen induló erdélyi magyar mérnök mellett itt fogantatott jónéhány egyetemi tanár tudományos pályafutása, többen a Babeş-Bolyai vagy más egyetemeken, mások pedig Európa szerte, vagy éppen az Egyesült Államokban tevékenykednek. Mint Barabási Albert László, akinek magyar matematikusok megalapozta információhálózati elméletei már többször körbejárták a világot.

De nem csak a jelenről esett szó az idei legnagyobb matek-találkozón, hanem a múlt is szóba került, hiszen Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség immár tiszteletbeli, örökös elnöke, maga is matematikatanár, néhány napig Varga Lászlónak, a házigazda iskola igazgatójának a gondjaira bízta könyvtára legféltettebb kötetét, és így lehetővé tette a versenyzők számára, hogy megtekintsék Bolyai Farkas Tentamen című, még a tizenkilencedik században, mintegy százharminc példányban megjelent alapmunkáját, amely a János írta függelékkel a Bolyai-geometria alapjának tekinthető.

Már induláskor az is kiderült, hogy a versenyt támogató romániai Oktatásügyi Minisztérium kisebbségi ügyosztályának egyik jelen levő főhivatalnoka is éppen Csíkszeredából indult, hogy – mint mondotta – immár inkább pecsételgessen és másfajta feladatokat oldjon meg.

És persze azt sem kellett titkolni, hogy a Sapientia Egyetem a teljes bentlakását kölcsön adta a verseny idejére, ami azt is jelentette, hogy erre a néhány napra az egyetemistáknak más helyszíneken más elfoglaltságot kellett találni.

És magától értetődően már a megnyitó- és záróünnepség helyszíne is jelezte, hogy a Hargita Megyei Tanács teljes mellszélességgel állt a rendezvény mellé, ahogyan ugyanezt tette a csíkszeredai Polgármesteri Hivatal és mindazok a helyi önkormányzatok, amelyeknek körzetébe a diákok a versenymentes napokon ellátogattak. De hát a romániai és magyarországi úgymond hivatalos tanintézményektől a Csíki Játékszínig, a Művészeti Népiskola Kamarazenekaráig és sok-sok más támogatóig rendkívül sokan összefogtak, hogy ez a kárpát-medencei matektalálkozó minden apró részletében jól sikerüljön. Tették mindezt a lehető legtermészetesebben, a maga gyakorlatiasságában és hatékonyságában, egy pillanatra sem valamiféle olyan sablonos politikai és nemzeti közhelyekkel döngetve a mellet, amelyekben az ismétlés soha nem a tudás, hanem az unalom anyja.

Ismerkedjetek meg jobban egymással, legyen sok-sok élményben részetek – hangzott el többször is a négynapos találkozó során ez a közvetlen hangú pedagógusi óhaj, és a sok jókedvű fiatal számára alighanem ez bizonyult a legegyszerűbb, legkönnyebben megoldható feladatnak. Jó érzés volt őket látni, amint korosztályuk határok nélküli, majdhogynem ugyanolyan ruházatában és ugyanazokat a mobiltelefonokat nyomogatva barangoltak csoportosan a város utcáin, vettek részt a számukra szervezett sok-sok programban.

A kockafejeknek – ahogyan az iskolában a jó matekosokat nevezik – ugyancsak jó a megfigyelő képességük. Biztos vagyok benne, hogy hazatérésük után a szlovákiai, szerbiai, ukrajnai, sőt a magyarországi magyar diákoknak a Székelyföld immár nem marad néhány kunyhóra, néhány kopjafára, néhány zászlóra leszűkíthető médiakép, hanem a valós, sokszínű életet vitték magukkal. És talán ők lesznek majd képesek egy olyan új és más világot teremteni, amelyben a közvetlen emberi kapcsolatok és nem a kinyilatkoztatások lesznek a főszereplők.