Úgy tűnik, a romániai magyar közéletben nem hozott sem különösebb izgalmakat, sem váratlan fordulatokat az európai parlamenti választások előjátéka.

Az RMDSZ két listavezetője már eleve be volt kódolva a rendszerbe (ilyen ez a rendszer: amíg valaki kívül van, a fiatalításért küzd, ha pedig belül, akkor a tapasztalatok kamatoztatásáért), és ha nem is kozmikus, de legalább Erdély méretű csodának kellett volna bekövetkeznie, hogy a férfiközpontú romániai magyar politikai testületek egy olyan hölgyet is beválasszanak a lehetséges bejutó helyek egyikére, aki az elmúlt években ugyancsak sikeres és kézzelfogható gyakorlati munkát végzett többek között abban a műemlékvédelemben, amelyről tömbben és szórványban egyaránt oly sokat siránkozunk.

Mint ahogyan az sem jelentett újdonságot – bőven akadt rá példa eddig is–, hogy erdélyi magyar értelmiségiek egy csoportja olyan politikai csoportosulások néhány hónapos összeboronálásáért emelte fel a hangját, amelyek a célszalag feltételezett, egyéni érdekű átszakítása után megintcsak elsompolyognak a szélrózsa minden irányában, és a hűvös, kényszeredett kézfogásokkal kísért műmosolyok után újfent öklüket rázzák egymás felé.

Szóval ettől a déjà vu, a „már láttam egyszer, kétszer-többször” érzéstől bizony nem könnyű szabadulni, és ezen még az sem segít, hogy esetleg választási premiernek tapsolhatunk: néhány magyarországi állami tisztség betöltése után most nincs kizárva, hogy erdélyi magyar politikus is indul magyarországi pártlistán az europarlamenti választásokon.(A magyarországi helyhatósági választási indulások áttelepedett hazánkfiai részéről már nem számítanak újdonságnak.) Már amennyiben a lista összeállítói úgy vélik, hogy nem visz, hanem hoz szavazatokat. Majd meglátjuk.

Ami viszont véleményem szerint jóval izgalmasabb, és minden bizonnyal jóval többet kellene beszélni róla, az mintegy tíz-tízenöt oldalnyi szöveg. A Kulturális Autonómia Tanács megbízásából ugyanis megindult a tanulmány-, pontosabban a jövőkép készítés az erdélyi magyar művelődési élet különböző területeiről. Kötő József a romániai magyar színjátszás jelenét és lehetséges jövőbeli útjait mérte fel, László Noémi azt gondolta végig, mi történhet az elkövetkező esztendőkben az erdélyi magyar irodalommal, Kelemen Attila pedig a romániai magyar média elkövetkező két évtizedére és nemzedékváltásaira próbált megtalálni valamiféle modus vivendit.

Akit valóban érdekel az erdélyi magyar lét, annak javasolom, hogy olvassa el ezeket a hosszabb-rövidebb tanulmányokat (a világhálón megtalálhatók, talán érdemes lenne nem csupán egyetlen, hanem több internetes hírportálon vagy más oldalon is közölni), és gondolkozzon el rajtuk. Már csak azért is érdemes, mert kiesik abból a közhelyáradatból, amellyel megmaradás, ittmaradás, nemzetegyesítés, önrendelkezés és autonómia címen a politika vagy jónéhány áltudományos dilettáns szokott nyakon önteni bennünket.

Ezek az írások ugyanis nem a múlt légköréből és fogalomtárából fogantak, hanem egyrészt figyelembe veszik annak a negyedszázadnak a változásait, amelyek „itthon, Erdélyben” az említett területeket sem hagyták érintetlenül, másrészt pedig olyan, Európára is nyitott kulturális jövőképek kialakításának keresik az eszközeit, amelyek nem valahol magasan fölöttünk lebegnek, hanem itt vannak a kezünk ügyében, csak éppen észre kell venni őket, pontosabban jobban oda kell figyelni rájuk.

Úgy gondolom, a tanulmánykészítés az elkövetkezőkben folytatódik, minden bizonnyal sorra kerül majd a képzőművészet, a zene. És a kultúra széles értelmezésében talán a társadalom- és a természetudományok sem maradnak ki a jövőképeknek ezekből a durvábban vagy finomabban megrajzolt vázlataiból.

Kétség nem fér hozzá, hogy ott kell lenni az Európai Parlamentben, de talán afölött sem szabadna kételkedni, hogy mondjuk a világ különböző városaiba eljutó rangos erdélyi magyar színielőadások vagy képzőművészeti kiállítások, tudományos fórumokon való részvételek jelentenek legalább annyit az erdélyi magyarságnak, mint a Brüsszelbe elvitt borvíz vagy kürtöskalács, esetleg egy másfélperces hozzászólás a törökországi kurdok emberi jogairól.

KAT – ez a betűszava a Kulturális Autonómia Tanácsának. Amennyiben a politika már túlságosan kifárasztott vagy hátatfordítóan közömbössé tett, kattanjunk rá ezekre a tanulmányokra, és gondolkodjunk el fölöttük az egy-két netfórumos csipkelődésen túl is. Megéri.