Ugyanaznap, amikor Radnóti Miklós özvegye 102 éves korában elhunyt, temették Csíkszeredában Bónis Hannát, az elmúlt évszázad egy másik, életének a 100. évében járó szemtanúját. El lehetne játszani a gondolattal, hogy vajon ismerték-e egymást, hiszen ifjúkorukban mindketten megjárták Budapestet, azután meg fel lehetne sorolni a két világháború és a rendszerváltások viszontagságait, hiszen mindkettőjüknek kijutott ebből is, meg abból is.

De én most nem valamiféle hasonló párhuzamot szeretnék vonni, hanem inkább egy meglehetősen szokatlan látványra felhívni a figyelmet: a száz esztendős Bónis Hanna temetésen ugyanis nem csupán idősebbek, hanem ugyancsak sok fiatal és középkorú székelyföldi síző és síedző jelent meg.

Vajon mi lehetett ennek a titka? Csupán annyi, hogy az elhunyt négy esztendő múltán követte a családi sírhely mélyén fiát, Bónis Ferencet. A sportember többek között annak a Miklós Editnek volt az edzője, akiről remek olimpiai helyezései nyomán olyan üstökösként beszéltek a magyarországi médiában, mint aki alászállt valahonnan, valamilyen magyar ősködből, hogy maga mögé utasítsa az eddigi világhírességeket. Nos, ezért érdemes egy picit arról is bővebben beszélni, hogy mi is van egy székelyföldi kislánynak – de hadd legyek inkább a mai magyar média nyelvhez méltó – ifjú hölgynek a teljesítménye mögött.

Miklós Editet már kis óvodás, pontosabban négy éves korában kezdte a sízésre oktatni az a Szabó Mária síedzőnő, aki jelenleg is sok-sok óvodással és kisiskolással foglalkozik, majd amint a különböző gyermek- és ifjúsági versenyeken bizonyítják tehetségüket, kitartásukat, bocsájtja őket más edzők keze alá. Miklós Editet így edzette-készítette fel tovább Bíró Tibor, aki rengeteg országos versenyre elkísérte, majd ezután az a Bónis Ferenc csiszolta tovább benne a tehetséget, aki valamikor nem a Hargita lábánál, hanem Petrozsényben tanult meg sízni.(Szülei csíki kényszerlakhelye miatt a korabeli Maros Autonóm Tartomány magyar illetékesei ugyanis nem tették lehetővé számára, hogy a középiskoláit itt végezze, mint ahogyan az osztályharc viharában annyi más székelyföldi fiatalnak is szét kellett szóródnia az autonóm területről a szélrózsa minden irányába, hogy magyar szórvány-, vagy éppen román közegben folytassák a tanulmányaikat.)

Bónis Ferenc, a kiváló síző és pedagógus az ezredforduló után már a magyar és román síválogatottat is felkészítette, és ő volt az az edző, aki elvitte Editet azokra az osztrák, olasz és francia sípályákra, amelyekkel Romániában már a Kárpátok földrajzi adottságai miatt sem lehet találkozni. Az olimpiai sikernek azonban létezik még két másik, igen fontos tényezője: az egyik Edit sportszeretete, rendkívüli kitartása és céltudatossága, amely több, igen nehéz sérülésen is átsegítette, a másik pedig az a családi támogatás, amely saját erőből és támogatások összegyűjtésével, a szövetségekkel, a hivatalosságokkal, a sportegyesületekkel folytatott szakadatlan küzdelem nyomán tette lehetővé, hogy Edit a legjobb pályákon és a legjobbakkal együtt tudjon edzeni. Akik pedig ismerik a sportvilágot – és nem csupán a sízés, hanem a tenisz és más sportágak területét – azok minden bizonnyal tisztában vannak vele, hogy egy romániai, székelyföldi családnak, barátainak, támogatóinak milyen anyagi erőfeszítésébe kerül az, hogy valaki a teljesítménysport földfelszínéről ne csupán a magasba tudjon kapaszkodni, hanem a csúcsok közelében maradni.

Miklós Editnek valamennyi versenyszámában nagyon-nagyon szurkoltak Csíkszeredában, és nem csupán úgy általában a sportkedvelők, hanem leginkább az idősebb és fiatalabb sízőknek az a jó néhány nemzedéke, akiknek mostanig soha nem sikerült ilyen magasra feljutniuk. És ilyenkor jó. ha nem feledjük: napjainkban is idősebb és fiatalabb edzők kisebb csoportja folyamatosan dolgozik azért, hogy Miklós Edithez hasonló székelyföldi sízők bukkanjanak fel tíz vagy akár húsz év múlva. Sok-sok család nem akármilyen mértékű anyagi terheket vállal, hiszen a sífelszerelések, a szállítás, a szállás, az edzési feltételek egyre többe kerülnek.

És hadd zárjam egy hétköznapi példával: nem érdemes soha feledni, hogy az aratás jóval látványosabb ugyan, de vetés-ültetés, növényápolás nélkül bizony elmaradna.