A minap azt kérdezte egy fiatalember, aki körülbelül ötven évvel a tragédia végső felvonása után született: miért akarják föltétlenül és állandóan lenyomni a torkunkon a holokausztot? A kérdező demokratikus iskolarendszerben, az erdélyi magyar közösség családias otthonában és hagyományápolása közepette nőtt fel, vált polgárrá és talán főiskolássá.

Még néhány év és keresni fog, talán idehaza, ha szerencséje akad, talán külföldön, ha még nagyobb szerencsére vágyna. Ez esetben ugyancsak meg fog lepődni, amint diplomások közé kerül, mennyire másként viszonyul a többség odaát – nem Magyaroszágon(!) – ahhoz, amit ő kényszerűségnek, fölöslegesnek, vagy neonácizmustól fertőzőtten és cinikusan – boldog, hogy talált egy pompás pajzsot a lelkiismeretfurdalás ellen (!) – holokauszt-biznisznek hisz és mond.

Valószínűleg a környezetében is akadnak számosan, akik azt mondják, amit elődeink mondtak, a túlélők, hatvankilenc esztendővel ezelőtt, amikor hazakerültek a lágerekből, fogolytáborokból, munkaszolgálatból, bujkálásból és bujtatásból, emigrációból, számkivetettségből: azt ígérték sosem feledjük a deportálást, Auschwitzot. Nem feledhetjük, mert ami tegnap rajtunk pusztított, holnap veletek épp úgy megeshet. Közösen kell megállítani a gonoszt. Akár akarjátok, akár nem, a világ lelkiismerete leszünk, maradunk. És állták szavukat.

Nem tudom, mennyi év vagy évtized múltán felejtették el a túlélők és az utódnemzedékek a tatárjárást, Mohácsot, a szabadságharc bukását követő terrort és diktatúrát, erről nem készültek korabeli felmérések, lélektani tanulmányok. De általában az emberiség hajlamos gyorsan túltenni magát a tragédiákon, erre éppen a továbblépés érdekében van szükség. Kibeszéli magát, a baját, megírja, elmondja, kiegyezik, pártosodik, belevész az építőmunkába.

A kibeszélés nem történt meg Erdélyben a magyarok és magyarok között. Elmúlt hetven év, és nem volt nagy és nyilvános vita, nem volt közös útkereses. Volt együttérzés, volt múltidézés, volt figyelmeztetés, de az egyik fél – az emlékezők és emlékeztetők – eltűnt a térségből, a másik pedig más célokat igyekszik megvalósítani. Az önépítkezést, a megmaradást, a továbbélést. Nem könnyű. És ebben az erőfeszítésben a hőskultusz sem megvetendő út, mód, eszköz.

Csak van egy bökkenő! A hőskultusz, a múlt folytonos átértékelése, a folyamatos felmentés és befeketítés nem kedvez az elkövetett ballépések, hibák, vétségek belátásának, átgondolásának – és elkerülésének. A szembenézésnek a múlttal. A saját múlttal. Nem a közösség döntött rosszul annak idején, hanem a vezetői, a kormányzat, az őket kiszolgáló apparátus (közigazgatási, katonai), az apparátus által cselekvésre sarkallt, űzött kisemberek, a parancsteljesítő stréberek, soha ellen nem szegülők, a gondolkodni restek, a megvezetettek, a gyűlöletbe mártottak és becsapottak, a potyalesők és a lakájok.

A holokauszt itt Észak-Erdélyben magyar állampolgárokkal, a szomszédokkal, az egy utcában lakókkal, gyerekkkel és öregekkel, nőkkel és férfiakkal esett meg. Azzal az emberrel, aki tegnap még könyvet vagy sót, vajat árult neked, aki újságot írt neked magyarul, akit veled együtt aláztak meg gőgös és ostoba hivatalok, akivel együtt katonáskodtál annak idején és ettétek a komiszkenyeret, aki tegnapelőtt védett a bíróságon, aki segített neked megírni románul egy kérvényt, aki asztalt és széket, könyvespolcot készített vagy kulcsot reszelt neked, ruhát próbált veled, megnyírt, üzlettársad volt, együtt dolgoztatok a vasútnál, aki orvosként éjszaka is eljött hozzátok, ha a gyerek lázas volt, a te gyereked, akinek az unokája most felteszi azt a kérdést, hogy miért kell őt emlékeztetni a zsidók elpusztítására? Akivel talán együtt kártyáztál, sakkoztál a padon, aki könyvet adott a kezedbe vagy megtanított írni és olvasni, akivel összevesztél, akivel kibékültél, akihez hozzámentél, aki érted kikeresztelkedett, hitet cserélt, de ez sem mentette meg, akinek minden tilalom ellenére beadtál a gettó kerítésén keresztül egy darab kenyeret, mikor az őr elfordult, aki rád nézett kérlelve, de te elfordultál és tovább mentél az utcán, akinek az üzletébe beültél mint stróman, aki átadta neked a helyét, akinek a helyén te dolgoztál, amíg elérted a nyugdíjkorhatárt és állami kegydíjat kaptál, ő pedig sehol sincs, sírja sincs, akit kitoloncoltak rendezetlen állampolgárságáért a halálba, míg gyermeked gyermeke könnyezve veszi át a magyar állapolgársági igazolványt...

Nem folyatatom: csak annyit kérek, élj együtt ezzel a tudattal, úgy keress hősöket, hogy ne tagadd meg a Don-kanyarban legyilkoltaktól, a munkaszolgálatosoktól, a fegyvertelenektől a hősiességet.

Mert mindannyian inkább áldozatok voltunk vagy így vagy úgy.