Jaj annak a népnek, amelyik saját megszállására emel köztéri szobrot.

Ezt nem én mondom, hanem az egyik hozzászóló a közösségi oldalon. Mondjuk, ürügy lenne épp elég az emlékezésre. Hiszen járt itt tatár, török, német, román, szovjet. Rövidebb-hosszabb ideig. Megszállóként, vagy csak úgy bekukkantva. Jó lenne őket mind egyetlen nagy sassá összegyúrni, s ezzel örökre felmenteni magunkat minden hibás döntés alól. A megszálló árnyéka lehetőleg lepje el a felelősség árnyékát is. Ha már ott van. Hiszen sosem az áldozat a hibás. Az áldozat ártatlan, mint a hó, és romlatlan, mint egy gyermek.

A Szabadság téren márciusban mégiscsak állni fog egy szobor, amely nagy birodalmi sasként a náci Németországot, összehúzódó és védtelen Gábriel arkangyalként Magyarországot jeleníti meg. Mindezt közpénzből, mindenféle pályázat és szakmaiság nélkül, erőből, kormányzati giccsként.

Értem és mégsem értem. Vajon mitől tart a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező Fidesz, amelyik ráadásul a most következő választás favoritja is? Olyannyira, hogy sokan úgy gondolják, igazából csak egyetlen kérdésről dönt majd az áprilisi voksolás: újra kétharmados lesz a többségi akarat, vagy csak szimpla győzelem születik? Ilyen körülmények között, amikor hatalomféltésről szinte alig lehetne beszélni, vajon miért nem képes a demokrácia látszatát kelteni? Venni a bátorságot ahhoz, hogy a meglelő szabályok szerint zongorázza végig a dolgot? Legyen szakmai és esztétikai vita, legyenek pályázatok és makettek, vonják be az érdeklődő közönséget is a dologba. Ne a sufniban, önmaguktól is elrejtőzve dőljön el egy húsz-harminc-száz évre szóló köztéri szobor sorsa.

Vélhetően így is az ő akaratuk érvényesülne, csak egy kicsit macerásabb lenne. De hát állítólag épp ezt a macerát vette el tőlünk az a rút, birodalmi sas. Azt siratnánk bronzba öntve, krokodil könnyekkel. Akkor most fontos szereplő Gábriel arkangyal, vagy így is, úgy is statiszta marad? Bár utálok jósolgatni, de előbb vagy még gyorsabban lesz itt szobra a nemzetére rárontó baloldalnak is, majd válaszcsapásként jön a saját országát ledaráló és megemésztő jobboldal. És persze a folyton csak az ellenségnek drukkoló libsik. Kutyák vizelnek majd le ártatlan fácskákat, bálnák nyelnek el békés planktonokat az Oktogon közepén.

De legalább az értelmezés szabadságát megspórolják nekünk a szoborállítók. Mert erről a sasról valahogy jóval kevesebb szó esik. Amelyik minden más értelmezést kitakar, megszületni sem enged. Amelyik rátelepszik az arkangyalként gubbasztó művészetre, amely még csak fel sem sikolt. Hiszen várta és várja a sast. Mert az beborító szárnyaival jó meleget ad majd. Alamizsnát is hoz egyben. És még azt is megengedi, hogy időnként, este a mélysötétben, amikor senki sem látja, szabad arkangyalként sétáljon a kihalt utcákon. Csak úgy, kedvtelésből.

Azért még reménykedjünk. Például abban, hogy Gábriel arkangyal szárnyai alatt is élnek még. Olyanok, akik képesek eliszkolni mindkét lény elől. Olyanok, akik nagyon nem szeretik, ha madárnak nézik őket. Olyanok, akik mindenféle megszállás alatt képesek megőrizni saját autoritásukat, emberségüket, méltóságukat. A túlélőknek. Hogy nekik miért nincs szobruk Magyarországon? Mert túl bonyolult lenne? Mert senki sem értené? Mert ez nem hozna könnyű voksokat?

Lehet, de ha ez így van, akkor a sas igazából el sem repült.