Tucatnyi szankciósértő iráni cég és személy került fel az amerikai feketelistára, s a perzsák dühösen tértek haza Bécsből, így muszáj madártávlattal újrareflektálni arra, hogy Irán visszatért a diplomáciai tiszteletreméltóság, tárgyalóképesség talajára, s mindezt egy hajlékony miniszterelnök, valamint egy ügyesen lavírozó ajatollah érte el. Elérték, persze a P5+1-ek, akik a flexibilis miniszterelnöknek manőver-teret adtak, az ajatollah érdek-jókedvét kihasználták.

Bár továbbra sem kell kebelbarátként és szentként kezelni a perzsákat, bevallom: a hat hónapos kemény NAÜ-felügyeletet, valamint a dúsítások visszafogását örömmel fogadtam. Hinnem kell, hogy Genf lehetőség egy békésebb Közel-Keletre, tán arra is, hogy az Irán-szponzorálta terror szilánkszervezetek leépítéséről (Hezbollah, Hamasz és társaik) végre tárgyalni lehet. De ennyi, nem több: ez a lehetőség szintje, innen az út a kútból vagy a kútba vezet, attól függően, hogy a partnerek mennyire komolyan ígértek.

Most már az érdekesebb, ami az iráni síitizmussal továbbra is – sőt Genf után még inkább – szembefeszülő Szaúd Arábiával és Izraellel történt, vagyis, hogy összefogtak. Irán és a P5+1-ek ellen, ha úgy tetszik. Ez nem háború vagy skízis, dehogy, csak hát ritka az ilyes barátkozás. Izraelt elborzasztja, hogy Amerikának szüksége van Iránra, emlékszik még az 1979 előtti időkre.

Szaúd Arábia egyik hercegétől megkérdezték, hogy mit tennének, amennyiben a fejleményeknek cseppet sem örvendő Tel-Aviv úgy döntene, hogy kezébe veszi az irányítást – ha már Amerika, on dit, kiejtette azt –, és az iráni de-nuklearizálás első csődjelére csapásmérő repülőket indítanának keresztül a királyság légterén. A válasz könnyed nyugalma ütős, hisz nem a megszokott pro-amerika üzenetet tartalmazta, hanem a két ország távolodásának csíráit. Íme: „...semmit sem tennénk, legtöbb küldenénk az izraeli kormánynak egy tiltakozó üzenetet.” Bár meggyőződésem, hogy a mostani Szaúd és Tel-Aviv „ház” egymáshoz közelkerülése és Washingtonnal való szembekerülése csak a Teherán „ház” jobb helyezkedése miatt közvetkezett be, a sztori jelentősége nem lebecsülendő, már csak a történelmi távlatok miatt sem. Az ismert, hogy Izraelnek szüksége van az amerikai védernyőre, de Rijád se különb, hisz az első világháború utáni „létrejötte” óta angol, majd amerikai protekció alatt volt: előbb pánarab szocialistáktól, majd Szaddám Huszeintől és végül Irántól védték.

Ebben az új önvédő helyzetben rejlenek igazi (bár rövidtávú) régiódestabilizáló veszélyek. Kérdés például: mi történik, ha az irániak nem tartják be hathónapos ígéreteiket, és időnyerésre játszottak? Technikai kérdés: a nukleáris fegyverhez hordozó-rakéták, vagy repülők is kellenek, valamint kilövőállások, ezeknek a mai kémholdakkal, drónokkal való észrevétele akkora kunszt lenne? (Például a kivontatott észak-koreai Rodongokat az év elején szám szerint ismerték.) Ezek létéről egyelőre nem tudni, fegyverre utaló teszt-robbantás sem volt, s csak akkor kell aggódni, ha erre sor kerül.