Az ikerszó a gyermeki nyelvből került hozzám, egyszer ugyanis megkérdeztük a kisfiamat, mi történik, ha valami csínyt követ el. Válasza a fenti szakkifejezés volt. Ez jutott eszembe annak kapcsán, hogy a diszkriminációt ellenző és hivatalból üldöző tanács megbüntette a vásárhelyi polgármestert, aki már sok éve húzogatja nagy elmeéllel és fortélyosan a vásárhelyi közönség kényelméből, unottságából, nemszavazásából és kegyéből a város gyeplőit, megbüntette bizony – írd és suttogd – kétezer lejre, mert a Marosvásárhelyi Forgatagot minden lehetséges módon akadályozta, kiszorította, rászervezett egyéb szubkulturális csinnadrattát.

A hír önmagában is elegendő lenne az öröm fakasztására, tudva azt, hogy az említett antikrimó tanács egyhangúan hozta meg elmarasztaló döntését az ex-sebész ellen. Ám azért kommentár a kommentár, hogy az örömhöz ürmöt vegyítsen.

Első látásra is a kétezer lej nevetséges összeg egy olyan kiterjedt gazdasági szövevénnyel rendelkező egyednek, mint a városelső. Kuncogva kifizeti, amint mondani szokás, mellényzsebből. Sőt nem is biztos, hogy lajbijának zsebéből fog perkálni az állam bírságkasszájába, hanem kollektív döntésre hivatkozva, megszavaztatja a hozzá hű tanáccsal, ahol etnikai hívei vannak többségben, miszerint közpénzből kell kiegyenlíteni a hatóság által követelt összeget. Példája annyira fertőző – emlékezhet az olvasó –, hogy szocdem helyettese a Mikulás-futásban is ármányos magyar szeparatizmust vélt felfedezni, és ki akarta tiltani a tömegversengést, talán éppen Futásfalvára kívánta átköltöztetni a helyszínt.

Másodszor: ez a pénzbírság nem igazán visszatartó erejű, ahogyan a következő kilátásba helyezett bírság mértéke sem lesz az, amely a polgármester feje fölött lóg a folytonos cigányozás miatt, hisz sajtótájékoztatóin botrányos dolgokat enged meg magának. Keményebb orra koppintást kellene foganatosítani őkelmét illetően, véljük sokan.

Hamarjában arra gondoltam, közhasznú munkára kéne fogni, hadd végezzen néhány napig ütemesen utcaseprést, háztapasztást, tűzifavágást valamelyik nyomornegyedben az őt csudáló közönség megvetése közepette. De aztán ezt elvetettem. Túlságosan didaktikusnak ítéltem, meg aztán nem hiszem, hogy a kényszermunka jobbá tenné a lelkét. Amennyiben mostanság hallgatna rá.

Példának okáért, ötlött fel – ha erre a btk lehetőséget nyújt – felfüggeszteni néhány napra kormányzási, városvezetői jogkörét. Távoltartani őt a közügyek bonyolításától. Az aztán fájna, ugyanis imád gyeplőt rángatni, karikás ostort csattogtatni a vezetendők feje fölött. Beleszerelmesedett a nagy polgármester szerepébe, el sem tudja képzelni – valószínűleg –, milyen lehet az élet gyalogpolgárként, egyszerű emberként. Az ilyen tilalom alatt aztán akár olyan döntések is születhetnek, amelyek a városlakók sorsát más irányba terelhetik...

Ámbátor – ébredezünk kéjes álmainkból – az ilyetén szabadszájú, bírságolt előéletű köztisztviselőt nem hagyja veszni a saját politikuma-publikuma. Elődje és példaképe, Emil Dandea a két világháború között többször is polgármesterré tett városnyomorgató, amikor éppen nem primár volt, parlamenti képviselőként vitézkedett. Eme mai úriember (de nem gentelman) hasonló karrierről álmodik, rebesgetik forgatag-szerte.

A legfogasabb kétely azonban még mindig előttünk tornyosul: ki lehet az utóda, ki ül majd a város nyakára vagy tenyerébe – és vajon nem síratja vissza a jámborul fizető-szavazó nép, az adózó derék polgár D. F. „aranyidejét”?